A borospince ajándéka – folytatás

A két srácról tudtam, hogy még két napig vannak a városban, amikor elhatároztam, hogy találkozni szeretnék velük. Svéd egyetemisták, akik egy gyors útbaigazítást követően bíztattak, hogy keressem meg őket, amíg itt vannak. A kezemben tartott cím és telefonszám ellenére még győzködtem magam egy kicsit. Aztán döntöttem: nem telefonálok, hanem egy üveg borral felszerelkezve meglepem őket a hostelban, ahol vannak. Ha rossz az időpont, vagy nincsenek ott, még telefonon megbeszélhetünk valamit holnapra. A címükön és keresztnevükön kívül nem sokat tudtam róluk.

Daniel és Sven; ezt mondogattam magamba még akkor is, amikor a hostelhez értem. A lerobbant és mégis fiatalosnak ható hostelben szinte rögtön tudták, kiket keresek, igaz nem tolongtak a vendégek, ahogy elnéztem. Azt hittem, problémázni fognak azon, hogy este egy látogató megy hozzájuk, de megkaptam a szobaszámot és ennyi. Valószínűleg, amikor fénykorát éli a hely, kizárólag fiatal, főleg külföldi egyetemista vendégeik vannak, nem túl életszerű, hogy egy látogatón problémázzanak.

Megálltam a szobaajtó előtt és hallgatóztam pár másodpercig, de semmit nem hallottam. Kopogtam. Még mindig semmi. Aztán újabb kopogás, amire mintha valami mozgolódás támadt volna. Aztán kitárult az ajtó és ott állt előttem Daniel, a fekete hajú srác. Eltelt fél másodperc, amíg leesett neki, hogy tényleg én vagyok az. Aztán jött az a hihetetlen mosoly, amitől már a borospincében is elgyengültem. A szeme is mosolygott, ahogy ott állt. Aztán eltelt még egy pár másodperc, mire egy “helló”-t ki tudtam nyögni.

– Héééé! – ennyit mondott csak, aztán szinte a nyakamba ugrott és megölelt. Erre nem számítottam hirtelen, de jól esett az érintése. Amennyire a suta, vállra vett hátizsákom engedte, viszonoztam az ölelését. Megérezhette, hogy jól esik, mert állt még néhány másodpercig, aztán egy pillanat alatt egy lágy puszit nyomott a számra. Szinte megdermedtem az érzéstől. Elengedett és szinte belökdösött a szobába. Közben mintha elfelejtette volna a múltkor még meglévő kis magyartudását, svéd szóáradat kíséretében mentünk be az apró előtérből a szobába. A barátjának beszélt persze, aki a kanapéról kászálódott éppen fel egy takaró alól.

borospince20.jpgGyorsan elhadarta – ezúttal angolul – hogy a barátját ledöntöte egy komolyabb megfázás, úgyhogy a városnéző túrák utolsó napjaiból a szobában fekvés lett, egy-két kisebb sétával. Amint odaértem a kanapéhoz, Sven már teljes pompájában várt és szintén egy öleléssel fogadott. Ez más ölelés volt, szoros és forró. A forróság szó szerint is érthető, éreztem a teste melegéből, hogy valószínűleg most is láza van. Egy kanapé foglata el a szoba egyik felét, egyéb ülőalkalmatosság egy kisasztal mellett volt még, ami egy személynek sem elég. És persze egy hatalmas ágy a szoba másik végén, szemben egy kötelező nagyképernyős tévével.

Lehámoztam magamról a kabátom és a vastag pullóvert, a bort a kisasztalra tettem, aztán leültettek a kanapé közepére. Szakértő szemmel vizsgálták meg a bort, mielőtt Daniel töltött volna három pohárba. A lázas fiú kicsit tiltakozott, mert ebéd körül valami lázcsillapított vett be, de aztán abban maradtunk, hogy az már rég volt, ennyi nem fog megártani így este. Sven elővett három poharat, amig a barátja megküzdött a dugóhúzóval, aztán mellém huppantak a kanapéra kétoldalra. Koccintottunk.

borospince21.jpg

– Örülök neked – mondta a fekete hajú srác a maga aranyos magyarságával.

– Én is örülök nektek –  

A bor kortyolgatása közben elmesélték az előző pár nap történetét, és persze az utolsó két-három nap semmittevését. A szőke srác nem csak a láz miatt érezte rosszul magát, úgy érezte, sikerült elrontania az utolsó napjaikat. Daniel persze erre finoman fejbekólintotta a kiürült borospohárral.

– Hülyeség – mondta megint magyarul, amit a barátja nem értett. Aztán gyorsan lefordította neki. Felállt, széttöltötte a maradék bort háromfelé, aztán visszaült mellém. Megint koccintottunk egyet, ezúttal szegény szőke srác gyógyulására, aztán Daniel elvitte a kiürült poharakat. Visszaült mellém, kicsit szorosabban, mint eddig. Folyamatosan éreztem a másik fiú combjának az érintését a combomon, aztán ő is közelebb húzódott és barátságosan átkarolta a nyakam.

borospince22.jpg

– Mesélj magadról egy kicsit! – mondta, mire Sven is átkarolt a másik oldalról és élénken helyeselt. Beszéltem egy kicsit, néha kérdezgettek, nevetgéltünk egy kicsit valami, közben éreztem a két fiú karját, ahogy közrefognak. Néha egy egy nevetéskor valamelyikük erősebben magához húzott, olyankor hozzám simult, aztán a másik következett. Fantasztikusan éreztem magam közöttük. Amint hirtelen kifogytam a mondanivalóból és ők is a kérdésekből, én is kíváncsivá váltam, úgyhogy rajtuk volt a sor, hogy meséljenek. Elkezdték, persze főleg az egyetemre koncentrálva, néha egymás szavába vágva. Ilyenkor, mivel én voltam középen, néha ide-oda húztak egymás között. A végén már szinte már mozdulni sem tudtam, olyan szorosan húzódtak hozzám, karjaik egymásén a nyakam körül, hogy bármelyik vicces közbeszólásra magához tudjon húzni valamelyikük.

– Hé, hé, ketten egy ellen? – mondtam az egyik ilyen csatározáskor, mire mindketten felnevettek, hogy nem-nem, mert bizony itt most ők vannak egymás ellen. És én meg pechemre középen vagyok a fegyvermentes övezetben.

– Nehéz sors ez neked – mondta a szőke srác, aztán széles, huncut mosolyra húzódott a szája. A másik hamar egyetérett vele.

– Rosszul tetted, hogy közénk keveredtél – mondta ő is vigyorogva, aztán magához húzott és rajtam keresztül, engem használva pajzsnak finoman meglegyintette a barátját. Az persze rögtön viszonozni akarta. Erre én sem hagytam magam.

– Kettőtökkel is elbánok! – aztán mindkettőjüket magamhoz húztam kétoldalról és szorosan magamhoz szorítottam a fejüket. Kicsit hadakoztak, aztán Daniel kiszabadította magát és mindkét kezével magához húzott, így el kellett engednem a barátját is, aki már sátáni mosollyal hajolt fölém, hogy ujjával az oldalamat kezdje csiklandozni.

borospince23.jpg

Mindhárman kicsit magunkon kívül voltunk a nevetéstől és az erőfeszítéstől. Aztán kicsit lenyugodtunk. Én Danielen feküdtem háttal, ő magához szorított, Sven pedig egyik combját az enyémen átvetve a vállamat nyomva leszorított, hogy a hátam még erősebben préselődött a másik fiú mellkasához.

Kicsit lenyugodtunk, és csak lihegtünk egy-két percig. Egyikük sem szorított, Daniel lágyan, de határozottan tarott hátulról, a barátja pedig félig csak rámdőlve pihent. Éreztem, hogy a láza nem csillapodott, kicsit aggódtam is, nehogy komoly baja legyen.

– Jól vagy? – kérdeztem tőle, aztán öntudatlanul is akadálytalanul kiszabadítottam a kezem Daniel fogásából és végigsimítottam a rám dőlő szőke fiú homlokát. Hálás mosoly és egy bólintás volt csak a válasz, aztán a kezét a tarkóm mögé simította, magához húzott és egy leheletfinom puszit adott nyakamra. A tarkója mögé nyúltam és magamhoz húztam a fejét, mintha szorosan mgamhoz akarnám ölelni. Közben Daniel kezét éreztem meg az enyémen a barátja tarkóján és közösen szorítottuk hozzám. Daniel pedig hátulról a nyakam másik oldalát puszilta meg. 

trx1.JPG

Innen már nincs menekvés, gondoltam, és forró örömmel töltött el a gondolat. Hagytam, hogy a két fiú maga közé szorítson. Elölről és hátulról lassan, finom csókokat éreztem a nyakamon, amik aztán egyre hevesebbek és mélyebbek lettek. Néha elkaptam valamelyikük tarkóját, hogy egy forró csókban forrjunk össze. Lassan hátradőltem, Daniel magához szorított, Sven pedig rám nehezedve szinte a számra tapadt. Mély vad csókokkal árasztott el, szinte alig kaptam levegőt. Pár perc múlva már megszabadultak a pólóiktól, valahogy rólam is lekerült és közvetlenül érezhettem a két fiú testének a forróságát.

Őrülten jó este lesz, gondoltam, miközben szinte belémszorult a levegő a két srác szorításától és csókjaitól. Széles mosoly telepedett az arcomra, de rögtön megtámadott az egyikük ajka és a számra tapadt. Megéreztem a nyelvét, hihetetlen erővel és vadsággal csókolt. Viszonoztam, míg a nyelvünk vad birkózásba kezdett egymással. Daniel sem állt le, a hátam mögül folyamatosan hol engem, hol a barátját kényeztette hol finom, hol egészen vad csókáradattal.

borospince_26.jpg

Néha, ha pár másodpercre sikerült elszakadnunk egymástól, belehajolt a nyakamba és rajtam keresztül vad csókcsatát kezdtek egymással, amíg én Sven nyakát és vállát harapdáltam. Aztán a két fiú ajkai elszakadtak egymásétól és megint én következtem.

Hosszú ideig ment ez így, egyre forróbb és vadabb hullámokban támadtuk egymást. Aztán egyszer csak Sven elkezdett eltolni magától, hogy fel tudjon ülni a kanapén. Barátja értette, mit szeretne, mert magához húzott és szinte egy testként álltunk fel a kanapéról, hogy tántorogva, mintha részegek lennénk mindhárman a két-három lépésre lévő ágyra dőljünk.

borospince26.JPGDaniel magával húzva eldőlt, majd a mindkettőnket ölelő Sven egyenesen ránk. A három test súlya alatt megnyekkent a hatalmas ágy, ahogy egymásra zuhantunk. Egy rövid oldalra gurulás után egymásba gabalyodva állapoftunk meg. Sven került alulra, hanyatt fekve ketten két oldalról öleltük át, egymás is átkarolva. Daniel a nyakát csókolta vadul, miközben egyik karját lefogta, másikkal pedig oldalról engem szorított magához. Közben Svennel egymáséra találtak az ujjaink és egymásba kulcsolva őket, a másik kezét leszorítottam az ágyra, a szabad kezemmel pedig a mellkasát és Daniel hátát simogattam. Amikor Daniel kicsit eltávolodott tőle, szájon csókoltam, aztán a mellkasát árasztottam el finom csókok sorozatával. Néhány perc után Daniellel találtunk egymásra. A combomat az övén átvetve félig ráfeküdtem, alattunk Sven hangosan lihegve mindkettőnket felváltva puszilgatott és simogatott. Én mélyen Daniel nyakába csókoltam, aztán finoman megharaptam a vállát.

Felém fordult és az eddig engem átkaroló kezével a fejem az övéhez húzva csókolózni kezdtünk. Az eddigi legvadabb csókcsata volt, a nyelveink egymásét masszírozták, néha finoman egymás ajkaiba haraptunk. Alattunk Sven lágyan hullámzó testtel csókolgatott minket, amíg egymással voltunk elfoglalva. Aztán mindkét kezét kiszabadította és mindkettőnket magához húzott. Ahogy Daniellel rajta feküdve csókolóztunk, szinte alig tudtunk elszakadni egymástól. De Sven erőszakos volt, magához húzott minket, közénk férkőzött és már hárman csókoltuk egymást. Éreztem mindkettőjük tűzforró leheletét, a vad csókok közötti pillanatnyi szünetekben, amiket számolatlanul váltottunk.

Szinte öntudatlan állapotban voltam már a két fiúval birkózva, amikor éreztem, hogy Sven kiszabadult az ölelésünkből és eltávolodik tőlünk. Rögtön egymásra találtunk és a heves csókok és simogatások egyik pillanatnyi szünetében éreztem, hogy kiszabdítja a lábainkat egymás kulcsolásából és lerángatja rólunk a nadrágot. Pár perc múlva már ismét velünk volt.

trx2.jpg

Mindhárman, immár ruha nélkül, szinte egy testté összeforva gördültünk oldalra egymáson. Az egymást kulcsoló combok és karok, az egymáséval birkózó nyelvek, az összesimuló ágyékok és egymásét harapó ajkak kavalkádjában szinte önkívületi állapotba kerültünk. Egyikünk sem tudta volna megmondani, meddig tartott ez a vad birkózás. 

Reggelre csak az önkívület emléke maradt. Forró, nedves testek, ölelések, vad csókok, mintha csak álom lett volna. Tudtam, hogy nem volt az, mert a két fiúval egymásba gabalyodva feküdtünk még mindig, az ágyon pedig az éjszakai gyönyör nyomai. A takarót valamelyikük visszahúzta ránk az éjjel. Egészen éber lettem, de ők még mélyen aludtak. Szinte mozdulni sem tudtam a karok és lábak ölelésében, csak élveztem a két test melegét, ahogy hozzám simulva szuszogtak. Aztán finoman megcsókoltam őket és szorosabban magamhoz húztam mindkettőjüket. 

Azt kívántam, bárcsak sose múlna el ez  reggel, hogy ne kelljen elengednem őket.

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Egy borospince ajándéka

A megbeszéltnél jóval korábban érkeztem a borospincébe. Két asztal volt csak foglalt a tíz ottlévőből. Az egyiknél egy idős, szimpatikus házaspár ünnepelhetett valami, csendben nevetgéltek és épp a megérkezésemkor koccintottak valami jóféle vörösborral. A másiknál két fiatal srác ült egymás mellett és a várostérképet tanulmányozták egy kancsó fehérbor és három-négy színes prospektus társaságában.

Az asztal szomszédos oldalainál, egymáshoz közel húzódva társalogtak, első ránézésre egy párnak gondoltam volna őket. Nem  magyarul beszéltek, az már az első pillanatra feltűnt, valamilyen skandináv nyelvnek hangzott. Ránézésre első-vagy másodéves egyetemisták lehettek, valószínűleg a téli szünet egy részét töltik nálunk. Jónéhány másodpercig elidőzött rajtuk a tekintetem, amíg egyikük, talán megérezve, hogy nézem őket, felpillantott. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk.

egy_borospince_ajandeka_2.jpg

Élénk, vidám szeme volt, szinte felvillant a fekete beatfrizura alól, ahogy felnézett. Barátja abbahagyta egy pillanatra a beszédet és ő is oldalra pillantott. A másodperc tört része alatt egy finom mosoly jelent meg rajta. A sötétszőke, bolondos haj kicsit a szemébe lógott, de a szemével is mosolygott.

Hirtelen úgy éreztem, túl sokáig bámultam őket. Egy halovány, bocsánatkérő mosolyt erőltettem magamra, aztán elfordítottam a fejem, hogy helyet keresssek. Nem volt nehéz a rengeteg üres asztal közül. Egy tőlük két asztalnyira lévőt választottam, nagyjából félúton az idős pár és a két fiú között.

Lepakoltam a kabátot és a hátizsákomat, aztán leültem. Igyekeztem nem a fiúk felé fordulva ülni, hogy ne zavarjam őket. Éreztem, hogy ha szembe ülnék velük, túl sokszor tévedne rájuk a tekintetem. Így is, amíg a borlapot tanulmányoztam, a szemem sarkából folyamatosan láttam őket.

egy_borospince_ajandeka_1.jpg

Néha nevetgéltek valamin és most éppen a színes reklámanyagokat nézegették, a térkép szinte beborította az asztalt. Nem is értettem, minek a térkép, mert mindkettőjük okostelefonja is ott hevert az asztalon, néha azok valamelyikén is böngészgettek egy kicsit.

Jött a pincér, kértem tőle egy száraz fehérbort és hozzá két poharat. Van még időm a barátom érkezéséig, úgyhogy azt terveztem, hogy csak pár apró korttyal kezdem meg a bort. Irigyeltem ezeket a srácokat. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ők egy pár. Vagy ha nem azok, akkor is nagyon szeretik egymást és nem is félnek szeretni egymást. A barátom, akire vártam egy régi évfolyamtársam, róla csak álmodozhattam, de tudom, hogy ez nem válhat valóra. Ő nem az a típus, akit akár csak megölelhetne az ember, valószínűleg értetlenül fogadná. Ennek ellenére is nagyon szeretem, jó lesz újra látni.

Közben a fekete hajú fiú kicsit hangosabban odavetett valamit a barátjának és elkezdte összeszedni a térképet. Felállt az asztaltól és egyenesen felém indult. Hirtelen megvadult a pulzusom. Ránéztem és megvártam, amíg az asztalomhoz ér.

– Tudnál kicsit segíteni? – kérdezte, a legnagyobb elképedésemre magyarul. Törve és vicces kiejtéssel, de magyarul. Próbáltam udvariasan angolul válaszolni, de szinte rögtön letorkolt.

– Tanulok magyarul. Próbálom gyakorolok. – aztán elnevette magát. Én is nevettem, nagyon aranyos volt, ahogy küzdött ezzel a pár szóval. Mindig lenyűgöz, ha külföldit magyarul hallok beszélni. Nem is értem, miért kezd valaki egy ilyen, máshol használhatatlan, ám nehéz nyelvet tanulni.

– Igen, szívesen segítek! – mondtam és már fogalmaztam az egyszerű mondatokat, hogy megkönnyítsem a dolgát. Némi küzdelem árán kiderült, hogy valamelyik bulizós hely apró térképe sehogy sem egyezett az ő térképükkel, sem a telefon térképével.

egy_borospince_ajandeka_3.jpg

– Nézzük meg! – mondtam, és felálltam. Az asztalukhoz mentem, ami inkább egy csatatérhez hasonlított. A fiú visszaült a helyére, a szőke srác pedig egy halk “helló” kíséretében megint rám mosolygott. Gyönyörű, zöld szeme volt, egészen elvesztem benne. Aztán a barátja zökkentett ki, ahogy elém rakta az egyik prospektust. Szinte el kellett szakítanom a tekintetem  szőke srácétól, hogy a másikra nézzek. Ez sem volt jobb, mert ebben felvillanó tekintetben is el tudtam volna veszni. Leültem és közel húztam a széket az asztalhoz. A térdem egy pillanatra a szőke fiúéhoz ért, majd megéreztem a másik srácét is. Aztán elmúlt. Egy pillanatig tartott, de villámcsapásként ért ez a két érintés is. Aztán belemerültem a problémájukba.

A lényeg hamar kiderült, két utcanév rosszul szerepelt a prospektus sajátkészítésű kis térképén, sok más utcanév pedig egyszerűen hiányzott. Úgy tűnik, a bulizóhely erre nem fordított nagy gondot; egy sima guglis térkép bemásolásával jobban jártak volna.

A fekete hajú srác elém húzta az okostelefonját és megmutatta a térképet. Közben mindketten közelebb húzódtak, időnként mindkettőjük térdét éreztem, ahogy véletlenül hozzá-hozzáér az enyémhez az asztal alatt. Az apró okostelefont böngészve egyre többször értünk egymáshoz, mindhárman próbáltunk mutogatni vagy épp zoomolni az apró képernyőn. A térdem már folyamatosan mindkét srácéhoz hozzáért, amint a kezeink néha összeértek a képernyő felett. Egy-egy ilyen érintés mintha néhány pillanattal tovább tartott volna a véletlennél. Néhány ilyen véletlennél, ha valamelyik srácra pillantottam, szinte fejbevágott az a mély, élénk pillantás, amivel találkoztam. Nem tudtam, hogy én képzelem csak ezeket a pillantásokat huncut incselkedésnek, vagy tényleg azok. Néha egymásra is pillantottak és összenevettek.

Hamar túl voltunk a nehezén, nagyjából tisztáztuk, hová akarnak menni és hogy tudnak odajutni. Megköszönték, persze főleg a beatfrizurás srác beszélt, a maga vicces, egyszerű magyarságával. Szinte belészerettem, ahogy küzdött a szavakkal. És biztos vagyok benne, hogy érezte, mennyire imponál nekem a küzdése. A szőke srác térde vagy alkarja egyre hosszabb és hosszabb ideig időzött az enyémhez érve. Kérdeztem tőlük még párat, kiderült, hogy svéd egyetemisták és régóta tervezték, hogy eljönnek együtt Magyarországra hosszabb időre. Ez most két hetet jelentett.

Megérkezett a borom is, a pincér oda akarta hozni, a fiúkhoz, de végül jó helyre került, az én asztalomra. Pár percig még beszélgettünk, közben, néha nem is értettem miért egymásra nevettek. Az biztos, hogy kedves, közvetlen fiúk mindketten, a szőke srác talán kicsit félénkebb. Ennek ellenére, ha valamelyiküknek hosszabban a szemébe néztem, az ő mélyen világító zöld szeme volt a veszélyesebb. Egészen bele tudtam merülni. A folyamatos félmosoly és a véletlen érintések mintha tovább tartottak volna vele, aztán persze kizökkentett belőle egy hasonló “elveszés” vagy érintés a barátjától. Kellemes, vidám, intelligens társaság voltak.

egy_borospince_ajandeka_4.jpg

Furcsa, ahogy az alapvetően ösztönösen feltörő gyengébb vagy erősebb vágyon és a felszínesnek tűnő vidámságon át is érezni lehetett, hogy intelligens srácok. Az emberben ez is egy ösztön, hogy hamar, néhány perc alatt megérzi. Legalább olyan fontos, mint a fizikai benyomás, amit kelt valaki. Ez fura, kettős érzéssel töltött el. Örültem és megnyugtatott, hogy ilyenek, közben pedig nem örültem annak, hogy így rosszabb lesz otthagyni őket. Ha butácska, túl egyszerű diákok lennének, kevésbé fájó szívvel gondolok majd rájuk – ezt tudtam. Így viszont ilyen rövid idő alatt is túlságosan szimpatikussá vált ez a két srác. Nem akartam rákérdezni, hogy ők egy pár-e, de mostmár szinte biztos voltam benne. Beszélgettünk még egy kicsit, kiderült, hogy egy hostelben laknak, ahol rajtuk kívül alig lézeng vendég, délutántól pedig a várost járják és kipróbálják az ismertebb evős-ivós-bulizós helyeket.

  Egyszer csak megláttam egy farmernadrágot megjelenni a lépcsőn, majd lassan előtűnt a barátom is. Megérkezett.

– Mennem kell. – mondtam, majd gyorsan elhárítottam, hogy megint megköszönjék a segítséget.

– Hé, gyere velünk a barátoddal! – kiáltotta a fekete srác, de gyorsan elhárítottam. A barátom, aki a lányok nagy kedvence, ráadásul a lányok is az ő kedvencei, nem valószínű, hogy fél óránál tovább szertett volna három fiúval beszélgetni és bulizni egy olyan helyen, ahol lányok tömege várja a legújabb kalandját.

– Oké – mondta a szőke srác, aztán a szék támláján lévő kabátjához fordult. Elővett egy tollat és az egyik prospektusra írt valamit.

– Még nyolc nap itt – mondta a másik srác – itt lakunk, megyünk a városba sokat bulizni.

Aztán ideadta a barátja elől a prospektust. Egy cím és egy hostel neve volt, aláfirkantva pedig egy telefonszám.

– Ő Sven, én pedig Daniel vagyok – mutatta be gyorsan magukat elköszönésképpen. Én is gyorsan bemutatkoztam, aztán mégegyszer elköszöntem tőlük.  

– Lehet, hogy még találkozunk, amíg itt vagytok! Jó mulatást itt! – mondtam még hátrafordulva, aztán üdvözöltem a barátomat.

Az este további része kellemesen telt, jót beszélgettünk. Gyakori oldalpillantásaim mindegyike találkozott valamelyik fiú szemvillanásával, amit mindig egy halvány mosoly is kísért. Hamarabb távoztak, mint mi, még egyszer elköszöntek. Már a lépcső felé mentek, amikor a szőke srác hátrafordult és az asztalunkon fekvő prospektusra mutatott, amin az elérhetőségük volt. Mellé egy olyan mosoly társult, ami miatt megint a torkomban kezdett dobolni a szívem. Túl hamar megszerettem ezt a két srácot… Aztán gyorsan eltettem a papírt, nehogy ittmaradjon véletlenül.

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

A legrosszabb legjobb éjszaka

A nyári időszakban a kéthetes sporttábor idejére a kollégiumban lakott. Erre a két hétre a szobatársai is visszatértek a kollégiumba, mintha tanítási időszak lenne. A sporttábor valójában egész napon át tartó testnevelésórákat jelentett annak, aki két hét ilyen elfoglaltságot választott magának a szünidőre. Ő szerette a több játék és kevesebb edzés miatt. Kosarazni, focizni lehetett unásig a legkülönbözőbb, sebtiben verbuvált csapatokkal, sőt, egy-egy napra jöttek edzők, akik új sportoknak mutatták meg az alapjait egy kipróbálás erejéig. Lehetett vívni, de akár bikrózni is, amit ő persze nem mert kipróbálni. Néha pusztán a látványa is elég volt, hogy izgalomba jöjjön tőle, nem akart magának kínos pillanatokat emiatt.

majdnem_lebukas_1.jpg

Délután és este pedig a kollégium csendje, vagy éppen zsivaja, ha éppen egy kiránduló diákcsoport érkezett, akiknek gyakran kiadták a rengeteg, nyáron üresen maradó szobát. 

Ez a nap is ilyen volt. Délután elterült a jól megszokott felső ágyán és hallgatta a folyosón hangoskodó, számára idegen vendégdiákokat. Két társa zuhanyzott, a harmadik pedig valahol a városban bóklászott. Ilyenkor persze villanyoltás sem volt este 10-kor, mint rendesen. Mind a négyen élvezték ezt a kötelezettségek nélküli kollégiumi létet. Aznap estére ráadásul vendégeket vártak. Pesze két osztálytárs volt, akiknek a sporttáborhoz nem fűlött a foguk, de egy bulizós estét el akartak tölteni a városban, utána pedig beslisszolni a kollégiumba egy kis levezető ivászatra a társak szobájában. 

Este 11 óra volt, mire mind a hatan összegyűltek, némi alapozó italozás után a városban, amit a szobában folytattak. kártya is előkerült, mellé zenehallgatás és jópár kétes eredetű, olcsó, de hatásos rövidital is elfogyott. Már hajnap felé járt, amikor elkezdtek kidőlni a szoba egyetlen asztala mellől. Az egyik vendég srác és egy szobatárs már lehetetlen pózban aludt a két alsó ágyon, egy-egy kupac ruha és táska társaságában. Ők négyen sem bírták már tovább.

majdnem_lebukas_2.jpg

Elkezdtek összeszedelőzködni, majd az egyik szobatárs odavetette:

– Alulra már nem férünk a cuccoktól, felül kell aludnunk.

Fél perc sem telt el, ledobta a nadrágját és a pólót az alvó tárts mellé az alsó ágyra és fellendült a felsőre. A vendég srác követte a példáját és elfolglata a másik felső ágyat is, az övét. Kicsit tanácstalan volt.

– Gyertek már, aztán aludjunk! – mordult valamelyikük fentről, és behúzódott a falhoz.

– Na jó, te menj a sajátodba, én meg a másikba! – szólt neki a lent hoppon maradt szobatárs és fellendült a másik felső ágyra, a vendég srác mellé. Rövid szócsata után, hogy ki mennyire fér el a másiktól, elcsendesedtek. Elárvultan ácsorgott lent, aztán elszánta magát és  és felledült a saját ágyára, próbálva nem hozzáérni a fiúhoz. A fal felőli oldalon kapott helyet. Mellette térdelt egy kicsit az ágyon, de nem tudott úgy mozdulni, hogy ne érjen hozzá a takarón keresztül. A többiek szuszogásán már hallani lehetett, hogy rögtön mély, kótyagos álomba zuhantak.

– Feküdj már le! – szólt neki a srác és kitárta a takarót, hogy ő is beférjen alá. Alábújt. Igyekezett a lehető legtávolabb húzódni a másiktól, szinte a falhoz lapult, de se a takaró se az ágy nem volt ehhez elég nagy. Amíg elhelyezkedett, többször hozzáért egy-egy pillanatra. Ilyenkor, mintha villám csapott volna belé. Összekoccant a két alkar, egy pillanatra a két térd, aztán ahogy kinyújtózott mellette, a két váll is összeért. Rögtön eltávolodott, de félt. Tudta, hogy élete legnehezebb éjszakája lesz, mert képtelenség olyan feszült mozdulatlanságban tölteni, ahogy most fekszik, nehogy hozzáérjen. És közben már érezte a felizgultságát, a szíve a torkában dobogott.  

Teltek a percek, amikor meghallotta a mellette szintén hanyatt fekvő srác egyenletes, mélyülő szuszogását. Elaludt. Kicsit megnyugodott. A felizgultsága egy pillanatra sem múlt el, de most lazíthatott egy kicsit. Elengedte magát, és ahogy a vigyázállásszerű fekvésén lazítot, a vállaik összesimultak. Ettől szinte megőrült, olyan jó érzés volt. A takaró alatt a fiú térde is az övéhez ért, talán mozdult egy kicsit álmában. Így maradt, próbált lazítani. Az összesimuló csupasz vállak és összeérő térdek érzése fantasztikus volt. Őrülten felizgult ettől, a kis közös takaró mozdulásán a vaksötétben is érezte, hogy nem tudja elrejteni.

Aztán újabb percek teltek el, talán negyed óra is, amikor a srác megmozdult mellette. Egy kicsit elhallgatott az egyenletes szuszogás, majd a feje oldalra billent és kicsit felhúzta a lábát, rá az övére. Mostmár az épphogy összeérő térdek helyett az egész combjuk összesimult, a vállaik pedig szorosabban nyomták egymásét. Ő a fal felőli kezével lenyúlt a takaró alá és a lüktető ágyékára simította. Úgy érezte, csak pillanatok választják el attól, hogy őrült módjára rávesse magát a fiúra és minden porcikájával hozzásimuljon. Mozgolódni kezdett, összesimuló vállaik és combjuk végigsimították egymást. Eltávolodott egy kicsit, szinte egészen a falhoz lapult, majd az oldalára fordult, a fiú felé.

majdnem_lebukas_3.jpg

Szinte ugyanekkor a srác is mozgolódni kezdett, valószínűleg álmában is megérezte a mozgást, aztán az oldalára fordult, végül a hasára. Szinte az egész ágyat elfoglalta ezzel. Hasra feküdve a feje felé fordult, a térdét pedig felhúzta annyira, hogy ő csak a fal mellett, az odalán megint csak szinte vigyázzban feküdve fért el. Aztán visszatért az egyenletes, mély szuszogás. 

Szinte moccani sem mert. Aztán döntött: nem mehet így tovább, kényelembe helyezi magát. Kicsit lecsillapodott, de az apró alsónadrág így sem tudta visszafogni duzzadó ágyékát. A hasára fordult, fejével a fiú felé nézve, lábát pedig ő is kényelmes pozícióba felhúzta, majd finoman rátette a fiúéra, lassan rásimítva a combját az övére. A két felhúzott láb még egy ágyszélességet elfoglalt volna, ha nem teszik egymáséra. 

Hason feküdve visszahúzódott mellé, a vállaik ismét összesimultak, combja és vádlija pedig a fiúéra nehezedett. Ágyékát szorosan az ágyhoz nyomta és érezte, hogy őrületes lüktetésbe kezd az apró, közös takaró alatt. Úgy érezte, pillanatok múlva kitör és eláztatja a lepedőt. Nem mert megmozdulni, próbált arra koncentrálni, hogy lecsillapodjon. A pozíció már laza és kényelmes volt, combjával szinte forrónak érezte a másik fiú combját. Néhány percig igyekezett lehűteni magát és egyenletesen lélegezni, amikor alvótársa megint megmozdult. Érezte, ahogy combja alatt megfeszülnek a másik comb izmai, kicsit feljebb húzódott, majd megérezte a fiú karját a hátán. Öntudatlanul, álmában átvetette rajta és mélyen szuszogott tovább. 

Úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Szinte nyakig felhúzta magukra a takarót és egy kicsit közelebb nyomult a fiúhoz. Fejük csak centikre volt egymásétól, érezte a forró lehelletét. Ennél többet már nem mert tenni, így is szinte megbolondult már az izgalomtól. Lábával teljes hosszában a fiú lábához simult, szinte az ágyba préselve a sajátjával annak combját és vádliját. Ágyéka alá beszuszakolta a fal felőli kezét és lassan mozgatni kezdte a derekát. Szinte csak másodpercek teltek el, máris kitört belőle az élvezet. 

 majdnem_lebukas_4.jpg

Mindent elsöprő hullámokban érkezett olyan erővel, amilyet még soha nem érzett. Gyorsan eltávolodott a derekával a fiútól és próbálta a lepedő falhoz közel eső részét eláztatni. Közben a combok és vállak egymást masszírozták, újabb és újabb lendületet adva a kitörésnek. Már a vége felé közeledett, amikor megint megérezte a combja alatti izmok feszülését, a fiú karja pedig eltűnt a hátáról. 

– Ne nyomjál már ennyire, tisztára elzsibbadt a combom! – szólt hirtelen a srác egész halkan, de mindha kiabálás lett volna, úgy érezte a meglepetéstől. Aztán társa szó nélkül kinyújtotta a lábát, hogy kiszabadítsa az övé alól, majd újból felhúzta, hogy mostmár az legyen felül. Fél perc múlva már újra egyenletesen, mélyen szuszogott, ugyanúgy hozzá simulva, de mostmár az ő combja süppedt a másik súlyától az ágyba.

 Az ijedtségtől még mindig nem mert megmoccanni. Vajon észrevett valamit? Mire fog majd emlékezni reggel? Mi lesz a lepedővel? Ügyesen kell majd felkelnem, hogy visszatakarjam és ne vegyék észre. Ezek a gondolatok záporoztak egymás után, amíg meg nem nyugodott. A fiú gyanútlanul, megint mély álomban szuszogott, lábát átvetve az övén, vállaik és felkarjuk egészen egymáshoz simulva. Ő pedig az ijedtségtől még mindig kicsit sokkos állapotban még érezte a fal felőli kezével a lepedő nedvességét odalenn. Aztán ahogy visszacsökkent a pulzusa a normális ütemre, lassan ő is mély álomba süppedt.

Reggel arra ébredt, hogy iszonyatosan elgémberedett tagokkal a másik fiú mozgolódik mellette. Szorosan egymás mellett feküdtek, a takaró valamikor éjjel leeshetett a földre, mert nem volt rajtuk. A másik fiú halkan nyögdécselt, ahogy kissé másnaposan ébredezett.

 Ő hirtelen éber lett, megérezte, hogy megint felizgul. Kinyitotta a szemét. Egyik karjával a másik srác tarkóját fogta át, lábaik egymáséba kulcsolódva, közben, mintha minden tagja elzsibbadt volna, úgy érezte magát. Nem mozdult. Próbálta lecsillapítani hirtelen jött izgalmát, mielőtt a másik felébredne. Aztán a fiú lassan megmozdult. Megfeszítette az izmait, lábai hirtelen szorosabban fonta az övét, aztán elernyedt megint. 

majdnem_lebukas_6.jpg

– Hú, basszus… – nyögte halkan, aztán kinyitotta a szemét és belenézett az övébe. Nem szóltak egy szót sem. A fiú megint nyögött valamit, aztán megmozdult. Ő hirtelen megérezte, hogy a másik fiú ágyéka a combjához nyomódik és kőkemény domborulatot érzett rajta. A másik is megérezte mi történt, mert rögtön visszahúzódott egy kicsit. Aztán lassan kinyújtotta a lábát és megpróbálta kibogozni az övéből. A combja egy pillanatra egészen a lüktető ágyékának nyomódott, majd kiszabadította a lábát és kinyújtózott. 

– Hehe, csak nem reggel van? Nekem is… reggel mindig ez van. – nyögte ki hirtelen, aztán egészen elfordult tőle és a hátára fordult. Már nem értek össze, csak feküdtek egymás mellett.

– Hogyhogy mindig? 

A fiú nem szólt semmit, csak felé fordította a fejét és lenyúlt, hogy megigazítsa saját ágaskodó alsónadrágját. 

– Ja, hogy az… – mondta erre, majd ő is ugyanígy tett. És csak remélte, hogy a nedves folt a lepedőn már nem fog látszani, ha felkelnek.

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Első küzdelmek a vággyal és veszéllyel

A középiskolában minden eldőlt. Addig is sejtette, de a harmadik kollégiumban töltött éve után már biztos volt benne, hogy nem érdeklik a lányok. Semennyire. Pánik, kétségbeesés, reménytelenség, szorongás. Ez mind egyszerre töltötte el, a felismerés néhány hónapja alatt. A pánik és kétségbeesés elmúlt, ami az utolsó kollégiumi év kezdetére maradt, az a folyamatos szorongás.

Mi lesz, ha kiderül? Nem gyanús senkinek? Nem nézett néhány srácra úgy, hogy gyanút fogjanak? Amikor játszottak, sportoltak, birkóztak egymással, nem keltett bennük gyanút? Az a fiú, aki nagyon tetszik neki, nem vette észre a túlságosan is gyakori pillantásokat? Hát a másik, akivel a tornateremben a leggyakrabban küzdött meg a kosármeccseken? És aki szintén felébresztett benne valamit. Nem ért hozzá túl gyakran és indokolatlanul hosszú ideig a kosarazáskor?

elso_kuzdelmek_01.jpg

Ezek a kérdések folyamatosan dörömböltek belül és tudta, hogy nem lesz rá válasz. Azt is tudta, hogy erre itt nem lesz megoldás. Magában kell tartania, a gyanúnak még az árnyékát is kerülnie kell. Csakhogy ez egy olyan helyen, amilyen egy középiskolás fiúkollégium, nem megy könnyen. A csajozások, a szexualitás már állandó téma közöttük. Az intimitás fogalma nem nagyon létezik. Három szobatársa mindig és mindent megbeszélt egymással, a maguk tinédzser-módján. A három év együttlakás eltörölte közöttük a szemérmességet is. Együtt zuhanyoztak, öltözködtek, fociztak és gyakran meztelenül, egy szál  alsónadrágban terültek el az ágyon vacsora vagy épp zuhanyzás után.

És gyakran így is játszottak egymással, legyen az szobafoci, kártya, egymás teniszlabdával dobálása vagy ami őt a legrosszabbul érintette, épp birkózás.Ebből igyekezett kimaradni és a felső ágyon, a saját kis birodalmában úrrá lenni az őrült lüktetésen, amit két, szinte anyaszült meztelenül egymásba gabalyodó, birkózó szobatársának a látványa okozott.

elso_kuzdelmek_1.jpg

Szinte az őrületbe kergette. Egy-két alkalommal őt is megpróbálták bevonni az efféle játékokba, de aztán letettek róla. Mindig rögtön kivonta magát ezekből és visszavonult a felső ágyon lévő kis birodalmába, hogy onnan figyelje tovább őket. Lehetőleg elkerülve a lebukást, amitől csak saját takarójának a jótékony védelme óvta meg. Ők pedig nem erőltették, óriási szerencséjére. A lebukás elkerülhetetlen lett volna már az első perc birkózás után egy alsónadrágban.

És érthetetlennek tartotta, hogy amikor két, vagy – ami sokkal mókásabb volt – ha épp ketten fogtak össze a harmadik ellen, mindhárom fiú egymásba fonódó teste zihál az alsó ágyon, hogyan nem bolondulnak meg a vágytól egymás iránt és kezdenek valami őrült orgiába.

elso_kuzdelmek_4.jpg

De ők egy idő után csak megunták, vagy elfáradtak, vagy a két fiú által megtámadott harmadik mozdulni sem tudott a  két másik szorításában és feladta. Aztán lassan kibogozták egymáséból a végtagjaikat, az egymásét sanyargató testek pedig eltávolodtak egymástól és lihegtek egy kicsit, hogy lehűtsék a harc hevét. Legrosszabb esetben a harc végeztével néhány percig csak a szorításokon lazítva, de még mindig egymásba gabalyodva pihentek percekig, mielőtt végképp szétváltak volna.

elso_kuzdelmek_5.jpg

Volt, hogy mindhárman egy ágyon, mint egy élő Laokon-csoport ziháltak így percekig, némi szócsatával és pár tessék-lássék mozdulattal levezetve a küzdelmet. Őrület, hogy csak ennyi! Aztán pedig, mintha mi sem történt volna, folytatták az estét olvasással, tanulással, evéssel, fogmosással, egymás cukkolásával, ahogy ez szokás. És csak néha tűnt úgy, mintha valami igazítanivalót találtak volna ezután az alsónadrágjukon, de említés sosem esett róla.  

elso_kuzdelmek_8.jpg

És megúszta. Az év nagy része így telt, a néha őrülten lüktető izgalom és a lebukás lehetősége által okozott stressz kettősében.

Aztán eljött az az este, amikor a legközelebb került a lebukáshoz. Addigi élete legrosszabb és közben legcsodálatosabb estéje volt ez. A két érzés együtt járt és az intenzitásuk is mindig együtt nőtt vagy csökkent, mintha folyamatosan egyensúlyban kellett volna lenniük. Ez az élmány volt a legboldogabb, legvadítóbb, ugyanakkor a legveszélyesebb is az eddigiek közül.

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!