A leánynevelde

Éreztél már esőillatot? Tudod olyat, mint amikor a forró júliusi délutánt elmossa a zápor, és a házakon túl a rétek tiszta, hűvös illatát hozza a szél. Jellegzetes tiszta illat. Igen, biztosan ismered! Nem használt parfümöt. Mégis, a bőrének illata volt. Nyári záporillata. Akkor fejeztem be a főiskolát. Véget értek a diákévek. Az állás utáni szaladgálás során hamar kiderült, hogy a rajz szakommal semmire sem megyek, így aztán feladva az ambícióimat, a Ba-i Leánynevelő Otthonban helyezkedtem el. Igaz, messze volt, de a buszt fizették. Ami pedig végképp döntött az a pénz: a pótlékolt bérem annyi, mintha máshol igazgatói státuszt töltöttem volna be. Igaz, utaznom kell és néha éjszakáznom is. A lányokkal nincs annyi baj és még meg is fizetik! Nem véletlenül: az otthon szomorú hely volt.

Földszintes épületcsoport, szűk rácsos ablakokkal, magas kerítéssel, körbezárt kopár udvarral. A kisváros parkjának szélén úgy terpeszkedett, mint egy soha nem gyógyuló fekély. Belül sem volt jobb! A boltíves, kőpadlós helyiségek bútorzata kimustrált szekrényekből és nyöszörgő vaságyakból állt. Mintegy száztíz gyerek élt, lakott, és tanult itt. A volt járási börtön salétromtól virító falai között. Az eső utáni rétek… Még mindig érzem. Az illat. Ott volt a legerősebb, ahol a tarkón a haj apró, arany pihékbe megy át. Ági… Így hívták. Soha nem felejtem el! Az én nagy bűnömet. Ba-i Állami Leánynevelő Otthon. A hálótermekben 10-20 gyerek zsúfolódott össze, háromtól tíz, tíztől tizennyolc évesig, vegyesen. A hosszú kőfolyosó végén, két szárnyban sorakoztak a „kis- és a nagylány” hálótermek. Éjszakára az elválasztó vasrácsra lakat került. A nevelői szoba a „nagylány” részen volt. Este tíz után – a szabályzatnak megfelelően – a központi kapcsolóval áramtalanított épület sötétbe borult. A vastag falak között lassan elültek a neszek. Éjfél körül már mindenki aludt. Kezdődhetett a titkos randevú. Hogy számoltam a perceket! A nevelőszoba ajtaját résnyire hagyva vártam meztelen talpak surranását.

Ági… Ott ismertem meg. Én huszonegy voltam, ő tizenhat. Én nevelő voltam, ő nevelt. Hiába telt el annyi év, és hiába lettem azóta „Közmegbecsült Tanár Úr” Az emléke még most is kísért! A lelkiismeret… A bűn és a kéj, azóta sem ízlelt különös elegye! Első alkalommal a „fürösztés”-kor figyeltem fel rá. A „fürösztés”, az intézmény egyik, az igazgató úr által bevezetett, szertartása volt. Célja higiénián túl, a neveltek megalázása. Igen. Az igazgató úr, aki befordított pecsétgyűrűjével fájdalmas „kokszikat” osztogatott, többször kifejtette nekem ezt a nézetét. Mintegy átadva nekem, a kezdőnek, azt a sok-sokévnyi tapasztalatot, amit e speciális nevelési területen nyert.
– Tudnia kell tisztelt kolléga… – ilyenkor megigazította nikotin sárga ujjaival fémkeretes szemüvegét – hogy ezek bűnözők. Ha még nem azok, akkor azzá lesznek. Ahonnan jöttek, ott a bűn életmód. Itt meg kell tanulniuk, hogy ki van felül. Ez a munkánk. Nehéz, de ütni, azt nem szabad! Kézzel különösen nem… – Itt a Margit nénire gondolt, aki vele élt, és mellesleg az óvodás korcsoporttal foglalkozott. Akinek bizony elegendő volt, csak megemelni a fapapucsos lábát, és a négy éves lányka szipogva ette tovább porból készült csirizes krumplipürét.

Hiába, a pedagógia tudomány! A „Fürösztés” minden pénteken volt. Ilyenkor „Gábor bá” a pedellus, már kora reggel felfűtötte az intézmény egyetlen melegvizes kazánját. A délelőtti tanítás hamar véget ért. A gyerekek ebéd
után seprűt és rongyokat kaptak. Az igazgató bácsi személyesen osztotta ki a takarítandó területeket. A vacsora este hatkor volt, a fürdés hétkor. Előbb a kicsik, aztán a nagyok. Tízes csoportokban tereltük be a gyerekeket a fürdőnek nevezett 4*4 méteres, plafonig csempés ablaktalan kamrába. Sietni kellett, mert a víz a mennyezeten körbefutó átlyuggatott csőből zúdult alá, s ha elfogyott nem volt több. Ügyeletes lévén a fürdést nekem kellett felügyelnem. Figyelnem kellett, hogy a körbeálló gyerekek mindegyikéhez eljusson az egyetlen szappan, és ne csak tessék-lássék, hanem a fülüket is, és mindenüket alaposan megmossák. A nagylány csoport vihorászva mezítelenül tódult a helyiségbe. A csupasz bakfis testek látványától zavarodottan fordultam ki a szűk előtérből.
– A dombocskákra különösen ügyeljen az ifjú kolléga! – kajánkodott az igazgató úr, és egyben felajánlotta szakértő segítségét. Ott álltunk hát ketten, a gőztől telt helyiség küszöbén és „felügyeltünk”.
– Zsuzsanna a nyakad is – intett oda egy megtermett roma lánynak – széjjelebb a lábakkal, ne szappant a kezed használd! Mit nézel? Az apád is lehetnék! Hálátlan kis kurvák ezek mind – fordult felém – majd tovább instruált:

– Katalin! Most te mosod meg az Ági hátát! Ne tegyél úgy, mint egy hülye… Vagy tán segítsek!? – vigyorodott el és kezével mélyen a zsebébe nyúlt. A lány, aki eddig háttal állt most szemközt fordult. A ködön átsejlettek bimbózó mellei. Látszott testének korai, nőies íve s a sötét piciny háromszög a lába közt. Gyors mozdulattal lépett közel és nyújtotta felém a szappant:
– Akkor inkább maga, nevelő bácsi! Hátravetett szőke haja csapzottan sötétlett, homlokán csillogott a víz.
Szemtelenül huncut szemek, fitos kis orr, néhány szeplő, érzékien pirosló ajkak a gödrös áll felett. Ott állt az orrom előtt, anyaszült szemérmetlenül. Kinyújtott kezében a szappannal. Mellein az apró bimbók dacosan feszültek az izgalomtól. Felém nyújtotta. Önkéntelenül lejjebb siklott a szemem. A dombok közt a cseppek apró patakokká gyűltek, láthatatlan pihéken gyöngyözve jutottak ki a völgyből, el a köldökig. Az apró víznyelőben egy pillanata megpihentek, majd egyesülve csordultak a medence íve közt lejjebb és tovább… Az alig pelyhedző szeméremdombon át a feszes combokig. Ott állt előttem, egészen közel. Nem akartam, de néznem kellett. Nézni és nem betelni a látvánnyal!

Ez itt… Nem gyerek, ez Nő. És gyönyörű! Ez csak egy pillanat volt. Persze észrevette a tekintetem. Nevetve nyomta a kezembe a szappant:
– Mi lesz már? A nevelő bácsi nem akar segíteni a szegény árvának?
– Te – húzódott ki az igazgatói kéz a zsebből, fénylett fel fenyegetőn a vastag pecsétgyűrű – Te! Takarodj innét! Jó lesz, ha vigyázol! És maga is… – fordult hozzám halkan – maga is, fiatal Kolléga úr… Már most romlott kis kurva ez… Ez különösen! Vigyáznia kell velük. Nem vegyülni, nem bratyizni! Vigyázni.
– Vigyáztam. És Ági is. Szemünk csak néha találkozott lopva, de egyre gyakrabban. Apró, mondvacsinált okokkal kopogott a nevelőszoba vagy az osztálytermem ajtaján és intézte úgy, hogy a közelemben lehessen. Tetszett ez a játék, de hogy mást, többet lássak benne… Nem mertem! Hisz, akármint is, csak egy bakfis volt. Egy tizenhat éves „süldőlány”, aki… Igen! Ott a zuhanyozóban, de csak egy pillanatra és… Utoljára! A Nőt láttam. Nem egy gyereket, hanem a szerelemre érett NŐT – így csupa nagybetűvel! Akkor és ott. De nem szabad,
ez többet ez nem fordulhat elő!

Pályám kezdetén voltam még és ezer árgus szem figyelt. Féltem, mert pontosan emlékeztem az igazgató úr szavaira: „Nem bratyizni, vigyázni!” De Ági mindig módot talált. Egyre gyakrabban jött és ért hozzám és nézett tágra nyílt zöld szemeivel. Apró kis levélkéket csempészett köpenyem zsebébe, gyerekes betűkkel rajzolt szívekkel. Persze névtelenül. Hízelgett a hiúságomnak ez a bakfis sündörgés! Hetek teltek el így. A kurta őszt a korai tél váltotta fel. Az olajkályhák átható szagot árasztva brummogták a meleget. Minden a szokott kerékvágásban haladt. Lassan beleszoktam a munkámba. Egyre kevesebbet voltam otthon, egyre gyakrabban vállaltam éjszakai ügyletet. Kellett a pénz. De, magamnak sem vallottam be, Ági volt az, aki hiányzott! A kamaszos rajongása, a nézése… A mi veszélyes és titkos játékunk. Ügyesek voltunk ám! Ő lopva jött és mindig jó ürüggyel, én meg kellőképp mogorva voltam és kínosan távolságtartó. Pedig! Minden pórusom bizsergett, ha melleivel véletlen hozzám ért. A szemem húzta a karcsú derék, a ringó csípő, ha a folyosón elkerült. Tudta jól, hogy így van…

Otthoni szeretkezéseimkor egyre gyakrabban kaptam azon magam, hogy őt képzelem a dorongom végére. Ilyenkor mindig sokkal más volt… Lábamból kiszaladt a vér, herém megfeszült, az erekció messzire röpített! De a barátnőm hajába fúrva az arcom, hiába kerestem az illatot. Elsősöket tanítottam összevonva néhány negyedikessel. Rajzóra volt. Épp egy apró kezet vezetve kerekedett az alma a papíron, amikor Ági lépett be az ajtón. Most véletlenül pont színes krétáért jött, mert elfogyott és véletlenül pont nekem biztos van…
– Jé a nevelő bácsi ilyen szépen tud rajzolni? – hajolt a lap fölé.
– Ugyan Ági, ez csak egy alma… – morogtam.
– Szép alma. Olyan gömbölyű… Engem is le tudna rajzolni?
– Téged? Aztán mire lenne az, jó neked? – néztem rá.
– Hát kitenném – simította meg a kezem – az ágyam fölé…
– Rendben Ági, legyen. De nem most. Majd. És ne tedd az ágyad fölé!
– Akkor a párnám alá… De lerajzol. Ígérje meg becsszóra! – vonta össze a szemöldökét – tényleg, így görbüljön meg… – mutatta fel tintától maszatos ujját

– Addig úgy sem hagyom békén!
– Jó, jó… Itt vannak a kréták.
– Már nem is kell! – kiáltott vissza a folyosóról – Nem is a kréta kell! A nap hátralevő része a szokott rutinnal telt. Vacsora után a társalgóban még kilencig mehetett a tévé. A fehér-fekete kép nagyokat villant a közelgő vihar miatt. Tízkor áramtalanítás, a lezárt villanyóra szekrény kulcsát előírás szerint a bejárati kis üvegszekrényében helyeztem el. Éjfélig a sötét nevelői szoba gödrössé nyűtt sezlonján hevertem, a rádióból könnyűzene szólt.
– Még jó, hogy ez itt van – néztem a viharvert Szokolra – mert különben megölne az unalom! Épp a Rollig Angi-e ment. Van egy hangulat – túl az ablakon, súlyos förgeteget kavart a szél. Szakadt a novemberi hó. Elemlámpával a kézben léptem ki a hideg folyosóra. Eljött hát a mai utolsó feladat: ellenőriznem kell, hogy mindenki a helyén alszik-e, el kell zárnom az olajkályhákat, mert éjjelre úgy nem maradhat. Az elválasztó rácsról sem feledkezhetem el! Halvány fényben úszó átszellemült gyermekarcok. Nyugodt egyenletes szuszogás, itt ott elhaló motyogás; meg-megzörrenő sodronyok. A vaságyak gyógyító álmai… Mindenki aludt. Ágiék szobája a folyosó végén volt. Ott álltam az ajtó előtt. A fene bánja azt a kályhát! – fordultam vissza – a lámpám már amúgy is kimerült.

Nem mentem be. Féltem a kísértéstől. A túlfűtött nevelőiben halk zene. Balázs Fecó: Angyallány…
– Mire ez a sok angyal? – morogtam vetkőzés közben. Messze még a karácsony… Hanyatt az ágyon, a mezítelen takaró alatt. Jó kinyújtózni! Jólesőn lazulnak az inak, érzem izmaim súlyát, csupasz ágyékom lassú vérrel telik meg. Hosszú volt a nap… Körülöttem az ismerős bútorok sötét tömbjei, a kályha ablakszemének imbolygó fénye a plafonon. Surranó neszek. Álmos vagyok. Odakint holnapra minden beborít hó, majd… Illat. Lomha körökben gyűrűz és elmerít az álom. Motozó ujjak. Hűvös érintés a homlokomon. Esőillat.
– Alszik?
– Igeeen…- a kéz most a mezítelen vállamhoz ér.
– Akkor lerajzol? – emelkedik fel a takaró – Megígérte, hogy… Magán nincs is pizsama! Azt mondta, hogy majd lerajzol – csúszik tovább – maga meztelen! Az ágyam mellett áll. Nem, már nem álmodom! Egy nő… Az ágyamnál! Mezítláb, hálóköntösben, kezében a takarómmal. A homályban látni a testén a durva frottírköpenyt, az elővillanó fehér combokat. Biztosan ébren vagyok! Ági az.
– Mit keresel itt – riadok a pokróc után – ilyenkor? Baj van?
– Bocsánat, de megígérte, hogy… Nahát! – kuncogta – Mindig így alszik?

Álmos vagyok. Egész nap talpaltam, elég volt a mai nap… Vagy már nem is! Hisz éjfél már biztosan elmúlt. Elfut a méreg. Aranyos ez a bakfis, de ez… Ez már nekem is sok! Zavar és még ki is nevet. Szemtelen.
– Igen, mindig pontosan így alszom. Most mát tudod és mehetsz!
– Rajzoljon le! Most. A törékeny test hirtelen előrehajol, egészen közel. Szőke hajzuhatag omlik, beborít a
mézszínű sátor. Az arcomon érezem a leheletét. Tiszta, édes esőillat. A kályha lobogó tűzfénye a tágra nyílt zöld szemekben.
– Hoztam papírt is… Nedves, félig nyílt ajkak a szám előtt. Valahol a dac és mosoly között. Fürge kígyóujjak siklanak a mellemen. Ágyékomban feszül, tombol a vér.
– És biztos… – a keskeny apró tenyér a lábam közé szorul – a nevelő bácsinak jó vastag a ceruzája!
– Ági ezt nem… Folytattam volna, hogy nem, de a testem mást akart. A szánk összeért. Ő kezdte, vagy én? Nem tudom. Úgy volt, ahogy a régi filmeken: amikor a kép „premier plan” – ra vált: két száj közel, egészen közel. A dallam fokozódik, a hegedűk cresendoba csapnak át és a rendező int… Látod a vászon: Ott az első csók! Lüktető nyelvvel hatolt belém, két kézzel szorítva az arcom. Elfogyó lélegzet, forró szédülés.

Perceknek tűnt a pillanat mire magamhoz tértem.
– Ezt hol tanultad?
– A csókolózást? – nézett rám értetlenül.
– Nem is gondoltam volna…
– Zsuzsától tanultam – nevetett vissza – tetszik tudni… Tudod… Ő a fogadott tesóm. Testvérének fogadott! Vele szoktam. Ő egy fiútól tanulta, amikor még kint élt.
– Ti csókolózni szoktatok? – döbbentem meg.
– Miért? Nincs abban semmi rossz. Testvérek vagyunk! Rendes lány ám a Zsuzsa! Leállította a többieket, amikor az avatás volt. Az „avatás”… Igen, erről mintha már hallottam volna! Az újaknak mindig előbb az „avatáson” kell átesniük. „Megállj, a szádra ülök!” – szól a szokásos fenyegetés – s olyankor a kicsi meghunyászkodva engedi a sorban előre a nagyobbakat.
– Miért mit csináltak veled?
– Két éve, amikor idekerültem, az első éjszaka a többiek lefogtak. Mondták, ha kiáltok még rosszabb lesz. Lefogták a kezem, lábam, mozdulni sem tudtam.
– És? Na mond már!

– Nem lenne szabad! Mondták, ha bárkinek is elmondom, akkor nagy baj lesz… Az az avatás. Hát olyankor lefognak és rápucsítanak a számra. Egymás után. Valamennyien bugyi nélkül. Mindenki addig marad, ameddig jól esik neki. Elég undorító! Az újakkal mindig megcsinálják. A suniukkal kidörzsölik szám, ha nem nyalok elég mélyen. Nekem utána még egy hétig vörös is volt! Pedig Zsuzsa nem is hagyta végig…
– Szóval a Zsuzsa a barátnőd és megvéd téged? Jól van! Semmi baj… – Istenem, mennyire gyerek még! – nem mondom el senkinek. Zsuzsa… Igen, ismerem. Nagydarab, fejlett cigánylány. Az ágya a kályha mellett van. Igazi dromedár! Ő az, aki terelgetni szokta a kicsiket és akkor is rendet teremt, ha már a nevelő képtelen. Sokszor segített már nekem is. Tekintélye, szava van. Nem is gondoltam volna, hogy leszbikus! Igaz, az alkatából ítélve, egy felnőtt férfinek is beillene… Mi minden történhet itt éjjel, a jól lezárt ajtók mögött?
– Akkor most rajzoljon le! – nyújtotta át a zsebéből az összegyűrt papírlapot – hoztam színest is. Ölemben keménytáblás naplókönyv, rajta a papír. Az elemlámpa fényében készült a rajz.

– Ó – csücsörített – Még a mellem is látszani fog! Ugye szép mellem van? – húzta ki a derekát.
– Igen. Szép. Nem is szép. Gyönyörű! Ott ült előttem gyerekes büszkéséggel kidomborítva korán nyíló asszonyi bájait. A két cici, mint két tenyérbe simuló gyümölcs feszesen függtek a pelyhes hónalj felett. Derengő ívükön
apró bimbók sötétlettek.
– És az ott… – nyúlt a napló alá – az ott a nevelő bácsié?
– Nem. Kölcsönbe van! Na ne mond már, hogy nem láttál még ilyet! – dőltem hanyatt.
Tetszett ez a bujálkodó ártatlankodás.
– De már láttam. Ne gondolja ám, hogy olyan kis hülye vagyok!
– És hol, mennyit láttál? – nevettem rá.
– Képzelje… Képzeld itt. Itt az otthonban! Egyet.
– Igen? Csupa lány között? Biztos, ezt hogy láttad?
– Nem ezt. Ez nagyon nagy… Megfoghatom? – nyúlt a farkam felé – Olyan csontos…

– Az nincs benne, de… – az apró kéz a mordályomra fonódott. Forrón lüktetve dagadt tovább, a bőr szorosan hátrafeszült.
– Ez egyre nagyobb és csupasz!
– Csodálod? – nyögtem – Te! Mit művelsz velem?
– Nézni csak szabad? – nevetett rám – És… – simítottak tovább a hűvös ujjak – megfogni is. Ezek a golyszik… Itt a zacskóban. – hajtotta le a fejét – olyan szőrös mint az én puncim. Ilyen közelről még tényleg nem… Néztem őt. Ahogy kedvesen, édesen felfedez. Úgy, ahogy csak egy kislány tud, aki még alig tizenhat és nem is olyan kicsi már… A vékony pici ujjak a lőcsöm körül: át sem értek.
– Ági – rekedten, távolról szólt a hangom – Ági… – tartottam volna vissza. Veszélyes vidék ez, de felfedező út tartott tovább.
– Milyen sima a vége! Akár a szám – érintett meg az ajakival. Olyan bársonyos, mint…
– Vigyázz – vontam odébb ölemből az aranyló hajzuhatagot. Az arca piros volt, orrcimpája kitágult az izgalomtól. A szája… A szája az ágaskodó hímvesszőm végén formált szoros „O” betűt! Most lejjebb nyelte. Egész mélyen. Aztán ki megint. Fogak karcoltak a makkom körül, aztán a szájpadlás simasága. Újra a pici harapások…

Nem bírtam tovább! Felordítottam. Hosszú, messze spriccelő sugárban tört ki az ondó. Le egészen a torkáig. Lassan, foltokban tért vissza a világ. Ági ott állt előttem, szája elé kapta köntöse ujját:
– Ez mi volt? Fájt? Szólaljon már meg! Magamhoz tértem.
– Nem… Élveztem. Elélveztem. Csodálatos vagy…
– Azt hittem, hogy… Vér – egy apró csepp gördült le az állán – azt hittem, de olyan furcsa, más íze volt.
– Ez ondó, geci, sperma… Ahogy akarod.
– Igen tanultuk.
– Ági, Te még nem voltál senkivel, faszt se láttál még soha. Nem baj, hogy mást mondtál, aranyos vagy!
– Ez nem igaz! – tört rám – Már dugtam is!
– Dugtál? Aztán kivel?
– Azt nem mondhatom meg! De igen is dugtam már. Egyszer. És nagyon-nagyot… Olyan nagyot dugtam, hogy azután még ülni sem bírtam!
– Akkorát, hogy utána még ülni sem tudtál?! Mégis hol – vontam fel a szemöldököm – hol dugtál
te „olyan nagyot”?

– Itt – perdült meg dühösen – igen, itt! Lehajolt, arcom elé tolva a fenekét – Itt dugott meg – húzta szét a gerezdeket – itt dugta meg a seggemen a lyukat! A rózsaszín gyűrű, akár egy pici dacos kis száj, csücsörített. Még szőr sem nőtt körülötte.
– Halkabban… Ne olyan hangosan – vontam magamhoz – még felvered a házat! És ki volt az az állat, aki ezt csinálta veled?!
– Az igazgató úr – szipogta – ő volt! Még jó, hogy nem csinált nekem gyereket…
– Gyere, és ne sírj! Kedves – fordítottam felém – kis butám… Nézz rám! Ez nem az a dugás. Ettől soha nem lehet gyereked.
– Nem – zokogta – nem, az? De akkor… Behívott az igazgatói szobába, hogy öntözzem meg a vi… Aztán fogdosott. A szoknyám alatt eltépte a bugyim, meg az ujjával belém nyúlt. Valami büdös krémmel vájkált és azt mondta, hogy ettől még jobb lesz. És én hagytam, mert féltem. Azután be kellet hajolnom az asztal fölé… Ő meg hátulról gyömöszölt. Dugott. És fájt! Pedig neki olyan pici, kukacos fütyije volt. Alig tudta betenni. De így is fájt. És aztán mondta, hogy ha beszélek, elvitet, ahonnan még senki nem jött vissza és… Ne mondja azt
nekem, hogy buta vagyok!

– Ági te nem vagy buta! Te egyszerűen tizenhat éves vagy és még senki sem beszélt neked ezekről a dolgokról.
Apró sós csókokkal szárítottam a könnytől maszatos gyermekarcot.
– Most már tényleg ne sírj! Köztünk marad. És az is, ami ma éjjel történt. Menj – nyitottam meg az ajtót – már hajnalodik. Mindjárt itt az ébresztő… Nehéz volt elküldenem. Másnap kialvatlan fejjel, alig vártam hogy dél legyen és leadhassam az ügyeletet. Ágit csak egy pillanatra láttam. Csak nem bántottam meg? Zsuzsával sugdolóztak a hálóterem küszöbén, s amikor észrevettek, sietve, kuncogva húzódtak beljebb. Rosszul esett.

A váltás helyett egy üzenet várt. Az igazgató hívatott. Baj van! Ott toporogtam a széles íróasztal előtt. Ez asztal lehetett az?
– Kedves fiatal kolléga úr – villant rám a fémkeretes szemüveg – azért hívattam, mert adódtak bizonyos problémák… Hideg futott át a hátamon! Csak nem tud róla? Ági árult el? Vagy meglátott valaki? Nekem akkor annyi, ez bizonyos!
– Nagyon sápadt és karikás a szeme. Volt valami probléma az éjjeli műszakkal? Kérni szeretném… Baj van? – villant meg a szemüveg.
– Nem – rezdült a térdem – nem semmi. Semmi probléma. Megúsztam. Nem tud ez szart sem! Ez a perverz állat.
– Mert arra szerettem volna megkérni, hogy ma éjjel maradjon bent. Margitkának családi okok miatt haza kellene mennie és tudja… Kér egy cigarettát? – nyúlt felém a doboz – tűz?
– Köszönöm… – nem tud semmit. Megúsztam!
– Szóval Margitka általam kéri, hogy ma éjjel helyettesítse. Elég csak este, takarodókor bejönnie. Addig még marad. Tudja, megígértem, hogy elviszem kocsival. Előbb én sem érek rá…

Megköszönném, ha ma éjjelre cserélne vele!
– Természetesen… De azért haza szólnék telefonon.
– Kérem, tessék!
Megkönnyebbülten húztam be magam mögött az iroda ajtaját. Az időt a városbeli csámborgással töltöttem el. Latyakos utcák, megfakult árcédulás kirakatok. Álmos, alföldi kisváros. Nyolc körül beültem a vasútállomás restiébe – két lángos és egy sör elég vacsorának, aztán az otthon felé vettem az irányt, hogy takarodóra odaérjek.
Margitka már a küszöbön várt.
– Minden gyerek ágyban, villany kikapcsolva – nyújtotta át a kulcsokat – majd a rácsot zárja le. Köszönöm hogy bejött! Ja! És az elemlámpa kimerült. Az ablak párkányon majd talál két rúdelemet. Tegye be – kacsintott hamiskásan.
– Rendben Margitka. Beteszem, ahogy kívánja! – adtam a jópofit. „Akkor sem basználak meg,
ha fizetnél érte!” – gondoltam.
– Jaj maga kis rafinált! – legyintett meg a sáljával – Már itt is az igazgató kartárs! – intett a fékező Lada után. –Még egyszer köszike! Még hogy „Köszike”! Idétlenül hangzott ez a szó, a ragyás képű negyvenes vénlány szájából.

Kulcsokkal a kézben botorkáltam a sötét folyosón végig, a nevelő szoba ajtaja felé. Ismerős meleg fogadott. Margit mielőtt elment behúzta függönyöket, az orromig sem láttam. Nem tudok ilyen sötétben aludni, léptem az ablak felé. Egy kéz nehezedett a vállamra.
– Margit! Már vártalak. A hang, mint egy mélyhegedű. Női hang. Zsuzsa lesz az.
– Megvárattál és ezt nem szeretem – csúszott lejjebb a nagy meleg tenyér – és még csak le sem vetkőztél! Kaján öröm futott át: na, ez most jól pofára jött! A lélegzetem is visszafojtottam, hogy el ne nevessem magam. Én tudom, hogy ki, de ő Margitnak hisz! Semmit sem lát ebben a vaksötétben. „Ej, ej a Margitka! Ki hinné? Egyem azt a fapapucsos szőrös lábát!” Némán toltam odébb a vaskos karokat és gyorsan vetkőzni kezdtem.
– Olyan sötét van itt – búgta a hang – akár a punámban. Arra vár, hogy kinyald te mocsok! Az ágyrugók megnyögtek a ránehezedő súly alatt.
– Hallgatsz? Itt fekszem és már szét is tettem neked. Ki kell, hogy nyald. Büntetésből! Jössz-e már? Mi ez – matatott a kéz a csípőm felé – dezodor rajtad? Adsz majd belőle? Igyekeztem kitérni a tapogatózó karok elől. Meztelen voltam, s ha a himbámra rátapint, akkor vége az én kis gonosz játékomnak.

– Szóval, kuka vagy. Nem is szólsz a te Zsuzsannádhoz. Ezért, most külön bűnhődni fogsz! A tömeg megmozdult. Erős combok ollózták át a csípőm. Hajamba markolva tolt bozontos öle felé.
– Azelőtt a fapapucsoddal vertél, most pedig a picsám nyalod. Mert egy perverz állat vagy! Nem igaz? – szorította a fejem a lába közé. A hatalmas vulva a számra tapadt. Mozdulni sem bírtam. A szeméremcsont az orrom törte, az ágy ütemesen hullámzott a föl-lejáró csípő alatt.
– Úgy… Elő azzal lapcsos nyelveddel! Tessék kényeztetni a kis tanítványodat! Az ajkak sikamlós lebernyege a számhoz dörzsölődött. Seggének hatalmas gömbjeit marokra szorítva toltam feljebb, s jutottam végre levegőhöz. Aztán neki láttam: a nyelvemmel. Hosszan nyaltam végig pinájának fodrain, aztán ajkam közé szorítva húztam kijjebb a kéjtől duzzadó klitoriszt.
– Ó baszd meg! Annyira meg tudod árasztani a punám… Jaj a peckem! Ez az… Mingyáá élvezek!
Az ágy egyre hevesebben rezgett. Bevetettem minden nyelvérzékem! Az rugók már a végét járták…
– Margit! Margííít! Te ááállat… – a csípő ívbe emelkedett – Abba ne hagyd te dög! A kéjtől megfeszült test egyensúlyt keresett. Karjait szét, a lábát a magasba dobta. Ott terpesztett előttem a nagy pinabarlang, forrón és nedvesen. A farkamra zuhant vissza.

Egy pillanatra megrezzent. De csak egy pillanatra.
– Ó…! Hát itt van az elemlámpád is? No baszd belém! Úgy lökődjél csak! Beljebb! Berámoltam neki. Embertelenül! A hüvelye úgy siklott a farkamra mint forró, minden elnyelő torok.
– Jaj! Ó… Érzem hogy jön… Margit te mocsok! Basszál! Tövig basszál! Élvezek… Beléfeszültem. Fel a köldökéig! Mint a láva árasztott el, tökömön csordult a pina nedv. A botomat szoros gyűrű zárta körül. A dorong végén éreztem a fuldokló méhszájat.
– Bassz! Bassz!…Bassz! – zihálta. Két kézzel markolta a seggem, lábaival átkulcsolt. Tudtam, hogy közel van és már nincs az eszénél. Én sem! Mozdulataink gépiesek lettek, az ösztön irányított. Az Ősösztön! A pina csattogva, cuppogva vált le a rudamról és nyelt be megint. Újra és újra! A zacskóm a farkam tövére feszült.
– Élvezek. Él-ve-zek… ÉLVEZEK! – Hatalmas kiáltásban tört ki -ITT VAN!!!! Elszállt. Az utolsó pillanatban rántottam ki a picsájából a farkam. Az arca felé lőttem tovább…
– Ez a tiéd! – ordítottam. Sűrű nehéz cseppekben tört fel a geci zápor! Azt hiszem, elájultunk az élvezettől.
– Tényleg oltári egy faszod van… – vont oda hatalmas melleihez.
– Mikor jöttél rá, hogy nem Margit az? – lepődtem meg.
– Csak nem gondolod, hogy összekeverek egy faszt, egy elemlámpával? – mellei rázkódtak a
nevetéstől – Azért ennyire nem vagyok kezdő!

– Hát nem vagy kezdő – ráztam meg a fejem – egyáltalán nem vagy az.
– Ági mondta, hogy jó nagy faszod van. Igazat mondott. És – markolta meg ernyedten lógó pöcsöm – és itt a jó faszban elég nagy a hiány.
– Megértem – vigyorodtam el – nő várj, mutatok valamit!
– Majd én neked, tanító bácsi – tápászkodott fel – csak lemosom magamról a gecit. Ági már biztos felmelegítette nekem a vizet. Kibaszottul beterítettél! Egyébként kurvára úgy nyalsz, mint a Margit néni – nézett vissza az ajtóból – majdnem be is csaptál.
– Rondán beszélsz Zsuzsa!
– De jól szopok! – hangzott a folyosóról.
– Már meleg a víz! – kukkantott be Ági – Behozzam?
– Gondolom azaz, édes kis picsád is – fordult vissza Zsuzsa – várj segítek. Lépett vissza kezében egyensúlyozva nagy fehér zománcos lavórral – Gondolhattam volna, hogy itt ujjazod magad az ajtó előtt.
– Háát… – pirult el Ágnes – nem lehetett megállni! Meg aztán, a nevelő bácsinak is tartozom.
– Miért tartoznál Te nekem?
– A rajzért. Különben még oda sem adta!
– Tényleg! Várj – néztem körül – azonnal megkeresem! Biztos, az ágy mögé csúszott. Még jó, hogy mondtad – hajoltam le – ha az igazgató bácsitok találja meg…

– Az egy löttyedt faszú buzi – nevetett öblösen Zsuzsa – ezt is ritkán használjuk arra,
amire kell! – gyújtott meg egy gyertyát az ablakpárkányon. Pláne, ha Margit is itt van! – tette hozzá.
– Szóval még mindig tartozik – kuncogott Ági – ezzel itt, ni! A virgonc kis ujjak csiklandozták combjaim duzzadó közét és megállapodtak hímtagomon.
– Csak nem fáradt el a kisfiú? – lötykölte magát Zsuzsa – Te Ági, fürdessük meg!
– Az, biztos jó lesz! Gyere, nevelő bácsi – fogott kézen – nem kell félni a néniktől!
– Itt a lavoáár – kuncogott Zsuzsa – tessen beléállni! Mindig szerettem volna megnézni, hogy milyen. Az öcsémet fürdettem már sokszor… De egy nagy fiúé, az egészen más! – csikorgott a vízzel teli edény a kövezeten – Basznak, vagy pisálnak, de hamar elrakják az egészet. Nem hagyják rendesen megnézni soha…
– A szőnyegre húzd, mert kireped az alja – szólt oda Ági. Még mindig fogta kezem. Szorosan, átkulcsolt ujjakkal, mint a szerelmesek lavórba állítottak, lánykezek motoztak végig… Alaposan szemügyre vették,
megtapogatták minden porcikámat.
– Mennyi szőr van rajtad! – biggyesztette a száját Ági – még a melleden is.
– Még jó, hogy nekünk nem ilyen! – súgta oda Zsuzsának. Tetszett ez a kamaszos, gyerekes sürgölődés! Kicsit úgy éreztem magam, mint a biológia óra után ott felejtett szemléltető eszköz.

Egy szegletem sem maradt felfedezetlen! Most a fügéim kerültek sorra…Gyengéden cicáztak, tenyerükben méregették a here zacskóban függő golyókat. A makkról hátrahúzták a bársonyos bőrt. Eszem ágában sem volt tiltakozni. Valahogy ez az egész kívül esett mindenen: morálon, időn… Egyszeri volt és ma már tudom, megismételhetetlen.
– Áll a baba áll – öntözte Zsuzsa a farkamra a vizet – no nézd csak a kis bátor!
Már emelgeti a fejit! No kapsz egy puszit, Csipkerózsika… Egy puszit csippentett az éledő fütykös lógó végére. Aztán bekapta az egészet. A hajába kellet markolnom, hogy fel ne boruljak lavórral. Éreztem, hogy lábam közt kezd dagadni a prosztatám. Istenien oboázott.
– Fe Ági! Biftos nem fróbáltál még ilyet!
– Vedd ki a faszt a szádból, ha hozzám szólsz! – rázkódott a nevetéstől a szőke hajzuhatag.
– Csak azt akartam – tolta el Zsuzsa csípőm – mondani, hogy fura, amikor egy ilyen bájdorong a szádban keményedik be.
– Várj én is kipróbálom! – kuporodott elém Ági – Ef nem igafság! – nyelte el a pici száj a hatalmassá lett lőcsöt – Ef már femény..!

– No, ha úgy van – húzott Zsuzsa az ágyhoz – akkor most…
– Hát lányok – jött meg a hangom rekedten – a farkam az már biztosan tiszta!
– Akkor most – emelte fel az ujját Zsuzsa – itt az ideje, hogy bevessük!
– Mit akarsz? – kapott Zsuzsa Ágitól egy puszit a nagy barna mellbimbójára – a Te kis tesódtól?
– Azt, Ági hugi, hogy felavassuk a gyerekcsinálós lyukadat! Nem kis seggedét, azt már ismerjük, hanem a rendeset. Az elülsőt, a kenőset! Nevelő bá most ide térdel, Ágika meg ide fekszik. Így ni!
– De előbb még nyalunk neked! – lökte Ágit hanyatt az ágyra, mint egy hajas babát. A fülemnél fogva húzta a fejem Ági ágyékához a szigorú tanító néni. Az aranyló kunkor pihékkel körbenőtt szemérmesen rejtőző lyukhoz. A pici ajkak; két szorosan záródó szemérmes rózsaszín kagylóhéj.
– No, no! Nem önzősködünk! Én vagyok a kedves nővérke, nekem is kell a hely! – döccent mellém Zsuzsa. Én Margit nénitől tanultam nyalni, a tisztelt úr meg tudj isten kitől, de jól csinálja. Mindketten jól csináljuk. Húgocskám, Te csak lesd a plafont, aztán úgy is a szádra ülök! Ketten nyaltunk egyszerre.

Alig fértünk fejünkkel a szűkre szabott kis árok felett. Ági előbb csak kuncogott… Én a klitoriszt vettem célba, Zsuzsa ajkakon munkálkodott szorgalmasan. A szapora nyelvcsapások megtették a magukét: a kuncogás sóhajokba ment át, apró önkéntelen csípő rándulásokba. A nyálunk keveredett a szűz punci rétillatával.
– Most már nagyon fickándozik, most már jó lesz – vezényelt Zsuzsa – lő azzal a fasszal! Avatott kézzel ragadott meg a szebbik végemnél fogva.
– No, egy jóéjszakát puszi! – nyalta meg a végén a pici hasadékot – most pedig villanyoltás! A bájrúd duzzadó fejét Ági puncijához illesztette, finoman fel, lehúzta a kéjtől nedves nyílás peremén. Fel-le… Olyan édes volt, mintha mézes köcsögbe mártogatta volna!
– Ne engem nézz! – szólt rám – Hanem őt! Neki fogod elvenni a szüzességét – tolt vissza Ágihoz. Ági… Vágytól kitágult pupillák, remegő orrcimpák. Piruló arc, verdeső cicik csodája a két vörös málnaszem. Mellbimbók. A számba vettem. Az íze is olyan volt. Matató ujjak a feszülő dióim között. Szorosan nyomódó tenyér, hátul, a zacskóm mögött.
– Most engedem. – súgta Zsuzsa – most lökődj nagyot! Elengedett.

A nyomástól megszabadult erek megteltek, majd szétvetett a bezúduló friss vér. Ágnes teste ívben feszült, hosszú combjaival átölelt. Akkor belevágtam. A gerincemen éreztem összekoccanó sarkát, körmeit a vállamon. Csak egy pici vér volt semmi több. Lassú, gyengéd mozdulatokkal kezdem. A hullámzás nőtt, a sóhajok sikollyá nőttek. Egészen magára húzott. Fel és lejtette medencéjével az ágyékom, hatalmas erővel szivattyúzta a lőcsöm hosszát.
– Ugye micsoda szufla van ebben a törékeny lányban – nézett rám Zsuzsa, majd Ági fülébe súgta: Élvezz csak kedves és most anyuci is jön. Ági szája fölé kuporodott.
– Tudod – fordult szembe velem Zsuzsa – a mostani nevelőapám a téeszben csinálja ugyanezt… Sokszor láttam már fedeztetést. Mindig tanul valami újat az emberlánya… A lófasz azért sokkal nagyobb! – tette hozzá hamiskásan. A vaskos combok szétnyíltak előttem. A széles, barna csípő lassú köröket írt.
– Fúúú – hunyta le a szemét – a baszás sem rossz, de a nyalás az igazi! Az öle kitágult, a fekete szőr között vörösen türemkedtek elő a szeméremajkak. Az ujjnyi csikló épp Ági nyelvéhez ért.
– Hogy lefetyel az édes! – Sóhajtotta. Te! – fordult hozzám – Te… El ne menj! Ági punija mint egy eleven marok szorította a farkam, s ahogy ringott, minden kis belső eret, bordát, éreztem pattanásig feszülő bunkóm körül. Közel voltam, nagyon közel…
– Ó! Nagy ég! Ez most… Ááá! Most nagyon… Bele ne engedd neki! – nyílt rám a nagy barna szem – akkor inkább: ide! Cuppanva, lomhán bukott előre, két hatalmas mellét tenyerével összefogva, előránduló farkam körül.
– Ne – tiltakozott Ágnes – ne! Már majdnem jó volt! Mit csináltok?
– Gyere és nézd! – hajolt vissza Zsuzsa – itt a dudám között. Mindjárt előjön neki! A nagy, telt keblek szorosan fogták a rudat. Egészen betakart. Lassan mozgatni kezdtem a hatalmas dinnyék között. Mint egy egyderekú vörös kalapos gonosz törpe, amelyik elbújik, de előjön megint.
– A szőrös zacskód csikizi a pocakom! – rázkódott alattam a nagy has. Ági! Segíts neki! Segített.

Terpeszben állt fölém. Nyelvemmel kutatni kezdtem a lucskos hasítékot. Hirtelen előre hajolt, keskeny tenyere fenekem vágatán siklott végig. Egy vékony fürge ujj az ánuszomra szorult. Benyomta. Épp elérte a prosztatát…
Mintha áram ütött volna meg! Felegyenesedetem, de elsötétült a világ. Szédülten zuhant rám az ágy.
– Nézd! – kerekedtek el a lányszemek – ezt nézd! Hogy fröcsköli…
– Ki hinné, hogy ennyi volt még benne? Igazi geci puttony!
– Az íze is más – gyűjtötte össze a pici nyelv a lehullott fehér cseppeket – mint tegnap volt. A másik cicid végére is kapsz egy puszit! – Hajolt Ági a nagy sötétudvarú bimbó fölé. Az ágy lába kitört hármunk súlya alatt. A lányok egymással foglalkoztak. Kuncogás, nyögdécselés és sóhajok. Kicsit már zavart.

Az ablakhoz léptem. A gyertya fényéhez tartottam az órám: gyorsan telik az éjszaka… Zúgott a fejem, a térdem remegett. Szinte semmit sem aludtam az eltelt huszonnégy órában! Az ablaknál álló afrik szagú fotelba zöttyentem le. Álomba zuhantam. Nem tudom, meddig tarthatott. Csupasz combomra valami forróság hullt. Az ébresztett fel. Az ablakban gyertya még világított, olvadt cseppjei a párkányról apró erekben folytak tovább. Az ablakon túl már szürkült. Vasárnap van, ilyenkor később van az ébresztő. Még néhány óra addig. A megrokkant ágyon a két lány aludt. Mezítelen combokkal összefonódva, csupasz szemérmükkel a gyűrt lepedő felett. Csapzott fekete és szőke hajuk összekuszálódott, mellük egybeért. Vigyázva, hogy zajt ne üssek, papírért és ceruzáért nyúltam. A látvány annyira szép volt! Nem hagyhattam elveszni… Margit kezéből kihullott a villámzáras műbőr neszeszer. Mindannyian az igazak álmát aludtuk. Ő talált ránk. Sok év telt el azóta! A képek most itt vannak a falon. A szélük már csupa lyuk a gombostű nyomoktól. Ha szemle jön, olyankor mindig leveszem őket. Nem szeretném, ha elvesznének.

Itt megbecsülnek és tanár úrnak szólítanak. Most épp nyolcadikosokat tanítok. Csupa rendes fickó. Nem kérdezzük egymás múltját. Az igazgató úrtól vettem át az osztályt. Ő már szabadult. Szerencséje volt, csak egy rendbelit vertek rá… Jó helyem van, nem panaszkodom! Még számítógép és internet is van. Igaz, ritkán férek hozzá. Várom a júliust. Azt, hogy nyár legyen! Akkor szabadulok. Újra fogom érezni az édes, nyári záporok illatát…

(Visited 657 times, 21 visits today)