Sötét keresztes

//
Szerző/beküldő: Pi-TecA démonok – ezek az emberszerű, de közel sem élőnek nevezhető teremtmények – közel 300 éve tartják rettegésben világunkat. Nőket és gyermekeket áldoznak sötét teremtőiknek az árnyak világából. Persze a helyzet már közel sem ilyen egyszerű: több démonfatty – az emberek démonoktól született felemás gyermekei – egymás között szaporodtak, és fiaik és lányaik gyakran szintén démonok vagy emberek lettek, és szívük nem feltétlenül arra húzta őket, ahová fajtájuk szerint kellett volna. Egyre többen mentek a maguk feje után. Ez a történet is egy sötét keresztesről szól: rólam. Mióta megszülettem, mást sem láttam, csak azt, hogy fejetlenség uralkodik körülöttem, és a királyok és klánhercegek pozíciója egyáltalán nem olyan megingathatatlan, mint amilyennek mutatni próbálják azt. Ennyi erővel én is lehetnék egy közülük. De engem nem vonzottak kicsinyes és önző céljaik, és nem voltam hajlandó szolgálni sem őket. Elhatároztam, hogy én leszek az, aki véget vet ostoba harcaiknak, és én leszek az első, aki megpillanthatja a napot úgy, hogy nem fedik el a végeláthatatlan füstfellegek. Minden utamban álló démont és embert megöltem, kicsiket és nagyokat, erőseket és gyengéket, nőket és férfiakat egyaránt. A várakat felégettem, a szolgákat elhajtottam. A zsákmányt elcseréltem vagy magam éltem fel a zord tájakat járva. Eleinte persze nehéz volt, és inkább menekültem, mint támadtam. De minden megváltozott: most már van egy társam, és ketten bármit megtehetünk. Valóban, bármit… Egy egészen világos, inkább csak borongósnak nevezhető napon találkoztam vele. Épp egy tisztább vizű csermely partján térdeltem és ittam, amikor mögöttem egy haldokló bükkfa száraz levelei halkan megzörrentek. Bár úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, figyelmemet abba az irányba összpontosítottam. Valami nesztelenül földet ért, nagyjából nyolc-tíz lépésnyire, kissé jobbra. Mint egy macska, hangtalanul mögém lopózott. Vagy tolvaj volt, vagy gyilkos. Nekem egyre ment. Hirtelen mozdulattal kivontam a kardom, és egy forduló vágással felálltam. Női sikoly hördült, és arcomba fekete, meleg és ragacsos nedv – démonvér – freccsent. Tekintetem végigpásztázta a földön vonagló, meztelen, fakószürke testet: deréktájt, viszonylag alacsony szögben szeltem ketté, a penge a bestia hóna alatt nem sokkal hagyta el szerencsétlent. A felsőtest persze maradék lélekjelenlétével próbált kapálózva eltávolodni. A márványfehér, nagynak éppen nem nevezhető, de formás mellek minden bukdácsolásra megremegtek. Az altest közben magatehetetlenül, ütemesen rángott. És akkor szemügyre vettem a démon arcát is: egy rémült lány volt, befont, fekete hajjal: fülei hegyesek voltak, homlokából három apró, tompa szarv állt ki. Vörösen izzó szemében kín, döbbenet és rettegés keveréke csillogott. Nem tudott meghatni. Ez számára eleve nem volt halálos seb. Alig egy év alatt képes lett volna visszanöveszteni az egész testét. Három nagy lépéssel mellé kerültem, és a mellkasába szúrva a fegyverem a földhöz szögeztem. Fájdalmasan feljajdult, és rámarkolt a pengére. Persze ezzel csak azt érte el, hogy az ujjait is megvágta. Szűkre húzott szemekkel hajoltam oda, egészen közel a bájos kis arcához, és úgy kérdeztem tőle egészen halkan, szinte súgva: – Mit akarsz tőlem? A válasz elmaradt, csupán a riadt pillantások vándoroltak egyik szememről a másikra, és vissza. Mivel ez nem volt elég magyarázat, ezért Csizmámmal ráléptem a mellére, és kihúztam a kardot, hogy a torkának szegezzem. Most állva tettem fel, és jóval hangosabban a kérdést: – Mit akarsz tőlem? Most már érkezett egy kevéske válasz. A vég ilyes szintű közelsége még egy démont is szóra bír. Könnyek gyűltek kiszáradtan meredő szemében. Félrepillantott. Ez nem tetszett, ezért a kard lapjával végigsimítottam az arcán. – Ha nem beszélsz, megöllek – tettem hozzá, bár nem adtam volna sok esélyt, hogy képes legyen megszólalni. – N-nem… – kezdte némán tátogva – Én nem akartam… A beszéd nehezen ment neki. Nem is csoda, elvégre a rekeszizmából csak nagyon keveset hagytam meg neki, sőt, a tüdejéből is hiányzott egy darab. – Hogy mit nem akartál, az egyáltalán nem érdekel. A fegyver hegye nyomatékosítás képp a talajba mélyedt. – Azt mondd, amit akarsz! A gyermeki archoz tartozó ajkak megremegtek a félelemtől. – Én… nem tudtam… én… – huhogta, de egyre kevésbé volt érthető, amit mond. Végül elájult. Úgy döntöttem, egyelőre nem ölöm meg. Kíváncsivá tett. A biztonság kedvéért levágtam az ujjait, és kezeit a nyakához kötöztem, majd ott helyben sátrat vertem. Be kellett látnom, hogy ez a lány kimondottan érdekel. Este, a tábortűz mellé vonszoltam az altestét is. Ekkor vettem észre, hogy – nagyjából három-négy arasz hosszúságú – farka is van. Apró reflexrángások futottak végig a lábain, ahogyan hozzáértem. Időről időre bámulatba ejtett a démonok anatómiája. Testük működése egészen más alapokon nyugodhatott, mint az embereké. Máskülönben már rég merev lenne mindene. Ahogyan a lábakon időzött a tekintetem, észre sem vettem, mikor a teremtmény magához tért. Egy ideje figyelhetett, mikor odapillantottam. – Látom, felébredtél – nyugtáztam komoran. – Nem válaszoltál a kérdésemre. A lány szeme ismét könnybe lábadt, kétségbeesetten vette tudomásul, hogy a felállás nem változott. – Miért osontál a hátam mögé? Tátogd el szépen, és akkor megkegyelmezek neked. Először csak tátogott, mint egy hal. Még mindig nem szokta meg, hogy nem tud levegőt venni. A fájdalomtól grimaszba rándult az arca, ahogyan a megmaradt rekeszizom szörcsögve még görcsösebben összehúzódott. A mellei megfeszültek a kíntól. Mélyen, magamban úgy éreztem, kimondottan szórakoztató látványt nyújt, de a felszínen próbáltam annak betudni, hogy egyszerűen csak szánalmas. Pár másodperc alatt összeszedte magát annyira, hogy képes legyen eltátogni, amire kíváncsi voltam: – Én csak… szerettem volna… látni… a tekercset…. A hátizsákomra pillantottam: a hatalmas, ősi írást tartalmazó tekercs vége, kikandikált fölül. – Szerintem inkább el akartad lopni – szegeztem rá vádlón a tekintetem. Megint levegő után akart kapni, de helyette csak a kín újabb hullámait hozta el magának. – Kérlek, bocsásd meg nekem… – tátogta rémült szemekkel. – Én senkinek sem bocsátok meg – feleltem mély megvetéssel a hangomban. Valamit még akart hadarni, de engem az már nem érdekelt, és ilyen sebességben nem is tudtam volna leolvasni az ajkáról. Kicsit körülnéztem. A füvön fekete, olajos tócsákba gyűlt a démon vére. Enélkül az anyag nélkül nem volt ereje – igaz, egy elvérzett emberhez képest nagyon is elevennek tűnt. Az altest már nem mozgott. És itt valamiért megakadt a tekintetem: a lábak kidolgozottak voltak, mégis kecsesek. A has, mely fölött most rekeszizmok, a lány belei és gyomra türemkedtek ki, tükörsima volt, a bőre bársonyos. A csupasz kis vágatból a lába között áttetsző váladék szivárgott. Biztos akkor tört ki belőle, amikor a kard a gerincet szelte át. Hirtelen elgondolástól vezérelve felkaptam a felsőtestet, és a szerveket a helyükre igazítva visszaemeltem a törzsre, majd alaposan megkötöztem a lábait. A lány, kezdeti meglepetése ellenére azonnal, mohón elkezdte összenöveszteni a szövetet. Vörös tekintetében őszinte hála csillant. Úgy döntöttem, megadom neki a lehetőséget, hogy kifejezze. Pár másodperc múlva már elég jó állapotban volt, hogy vegyen két mély lélegzetet, és megszólaljon pajkosan csilingelő hangján, melyet most kimerültség fátyla halványított hangos sóhajtozássá: – Köszönöm! Ígérem, többet nem teszek ilyet! Amint fel tudok kelni, elhordom magam! – Elég! – csattantam fel keményen, és alaposan szemügyre vettem: így egyben, az összhatás se festett rosszul. Megsejthetett valamit, mert gyanakvón méregetett, mint préda az elé ugró vadászt. Fél kézzel felemeltem összekötözött lábait, és alulról is megszemléltem. A vaginája már megszáradt, feneke a mozdulat hirtelenségétől riadtan összehúzódott. Eldöntöttem: magamévá teszem. A lábakat ledöntöttem oldalra, a fűre. A törzse enyhén megcsavarodott. Valószínűleg fájhatott neki, mivel hangosan felszisszent. Elővettem hímtagom, mely már megmerevedett annyira, hogy be tudjam tenni neki. Amint azonban megérintettem hegyével vájatának húsos szegélyét, halk sikkantással arrébb rúgta magát, és elkezdte magát hempergőzve hajtani. Nekem nem volt se kedvem, se türelmem játszadozni. Eleve, már a próbálkozás is reménytelen volt. Kivontam kardomat, és gyors mozdulattal a hasába mélyesztettem. A csigolyák hangosan reccsentek a túloldalon. A lány felnyögött, szemei kidülledtek. – Maradsz! – parancsoltam rá ellentmondást nem tűrő hangon. Ő csak könnyes szemekkel, kínjában nyöszörögve ejtette vissza magát a talajra. A kardot mélyebbre szúrtam, hogy stabilan megtartsa a testet.

Ne, kérlek, ne! – jajgatott, de szinte azonnal össze is görnyedt a hasában ébredő fájdalomtól. Oda se hederítettem. Keményen beletoltam a szerszámomat az elroppantott csigolyától megint nedvessé vált lyukába, ő pedig egész testében megfeszült, részben tiltakozása jeléül, részben a benne megmozduló penge okozta kíntól. Még szűz volt. Nem érdekelt a jajveszékelése. Sőt, kimondottan élveztem is. Vesszőmet fekete vér mocskolta össze, ahogy gyors ütemben járt ki-be a lány hüvelyén. Ágyékom hangosan csattant minden ütemre. Nem tartott sokáig, hamar végeztem. Belelövelltem magom a méhébe, azután kihúztam belőle. A testéből kifolyt szurokszínű nedv eláztatta alattunk a füvet. Zokogott. Arcát valószínűleg eltakarta volna, ha ujj nélküli kezei nincsenek a nyakához kötözve. Kihúztam hasából a kardot, elmetszettem vele kötelékeit, és hagytam, hogy kisírja magát és feldolgozza a történteket. Végül megszólított: – Te egy szörnyeteg vagy… Hangja megviselt volt és megtört. – Csupán megfizettettem veled a tekercs árát. Megkapod. A tied. Oda mész, ahova akarsz vele. Én úgyse tudok vele mit kezdeni. Még ha ezer ilyen tekercsem lenne, akkor se tudnám használni őket, hogy véget vessek ennek a zord időszaknak. – Véget vetni? – kérdezte nyüszítve, és nagy nehezen feltámaszkodott a könyökére. – Hogyan vethetnél véget neki, ha ilyen kegyetlen vagy? – Valahogy. A cél szentesíti az eszközt. Ha majd jobb világ lesz, én is megengedhetem magamnak, hogy jobb legyek. Hosszú csend következett. A démon hosszan elgondolkodott. Azután így szólt: – Én… tudom használni a tekercseket. – Gondoltam – mordultam fel komoran – Elvégre démon vagy. Ahogy felpillantottam vörös szemeibe, elkaptam elszánt pillantását. – Ha valóban véget akarsz vetni a harcoknak, akkor veled tartok. – Nem kell mellém senki. Egyedül is meg tudom oldani a gondjaim. – Nem érdekel. Akkor követni foglak. – Most vettem el a szüzességed. Miért akarsz követni? Hogy megint magamévá tegyelek? A lány egy pillanatra megborzongott, és félrenézett, de megacélozta magát, és bólintott: – Ha ez az ára, hogy békében élhessek, akkor vállalom. Ezen a kijelentésen ledöbbentem. – Ugyan miért jó neked, ha követsz engem? – Én… idáig egyedül próbáltam túlélni itt, az erdőben. Nem vagyok erős, de a mágiához jól értek. Ha te megvédesz, én képes vagyok a varázserőmmel begyógyítani a sebeidet, és rövid időre sebezhetetlenné tenni. Te távol tartanád tőlem az ellenséget, én pedig kiritkítanám a soraikat. – Ha olyan nagy mágus vagy, akkor miért nem használtad ellenem a végtelen tudományod? – Te képes lennél vívni, ha egy méregtől megbénulna a tested? A lány meglepően gyorsan felélénkült. Már inkább tűnt diplomatikusnak, mint bármennyire is megviseltnek. A seb a hasfalán behegedt, és meglepetésemre, a kezére támaszkodva felállt… És már voltak ujjai, ráadásul teljesen épek és egészségesek. A történteket majdhogynem elfelejtettük. Én rákérdeztem, hogyan csinálta, és ő válaszolt. Mutatott pár trükköt, én pedig adtam neki pár apróbb tekercset is, ami a zsákom mélyén lapult. Utána elkezdtünk taktikáról és stratégiáról beszélni, míg el nem kezdett világosodni. Azóta is együtt vagyunk, és most már úgy érzem, nem veszett ügyet hajszolok, és mégis van remény. És tegnap – 300 éve először – a felhők közül előtűnt a nap, és mögötte az ég kékje.
 


// // //


Figyelem, felnőtt tartalom! Ha még nem töltötted be a 18! évet, akkor hagyd el az oldalt!