Szaftos útszéli pornó

Anita már egy órája álldogált a néptelen mellékúton lerobbant autója mellett. Kinyitotta ugyan a motorháztetőt, de fogalma sem volt, hogy a piszkos, bonyolult szerkezetben mi romolhatott el. Lehangoltan tűnődött azon, vajon meddig kell még várnia ezen a meleg nyári napon, amíg arra jár valaki, aki tud rajta segíteni. Hol a lassan vonuló felhőket bámulta, hol pedig a láthatárt kémlelte apadó reménységgel. Miért is kellett letérnie a főútról? Azt remélte, sikerül levágnia egy jókora utat, ehelyett most itt ragadt, és fél óra nyereség helyett talán az egész délutánt elvesztegeti.

Már éppen azon volt, hogy nekivág gyalog a templomtorony irányában, amikor egy járművet pillantott meg a távolban. Reménysugárként közeledett egy teherautó, ő pedig az út közepére állva integetett, hogy még véletlenül se hajtson el mellette megállás nélkül. A sofőr fékezett és kiszállt. A platóra szerelt padon egy csapat munkás üldögélt, akiket ebédelni szállított éppen. Ha ez a csinos hölgy segítségre szorul, ők várhatnak néhány percet. Köpcös, negyvenes emberke volt a sofőr, és igen szívélyesen elegyedett szóba a kétségbeesett lánnyal. Ő persze rögtön látta, hogy az ékszíj szakadt el. Amíg a motorházban nézelődött és a fejét vakargatta a probléma megoldásán töprengve, a munkásokban is felébredt a kíváncsiság. Páran lekászálódtak a teherautóról, és odagyűltek Anita járgánya köré. Fél szemmel ők is a motorházba pillantgattak, de igazából jobban érdekelte őket a lány csábosan domborodó feneke és mellei. Anitát lefoglalta az autója és a töprengő sofőr szavai, így nem is igen törődött azzal, hogy alaposan megbámulják.

Közben a többiek is elunták a várakozást, és néhány perc múlva már egy tucatnyi éhes melós tolongott az autó körül. Végül a sofőr egy csattanással lecsapta a motorháztetőt, és kijelentette, hogy ide bizony új ékszíj kell. Felajánlotta, hogy elviszik a lányt a faluba a helyi autószerelőhöz. Ennek nagyon megörült, és hálásan mosolygott. Csak ekkor tűnt fel neki, mennyire közel nyomakodott néhány szemtelen fickó, akik leplezetlen pillantásokkal méregették őt. Egyikük kijelentette, hogy a fuvar nincs ám ingyen, és mivel ők most Anita miatt késnek az ebédről, ezért is kárpótlás illeti őket. Azzal kezét máris a lány fenekére csúsztatta. Mire a bajba jutott hölgyike tiltakozhatott volna, máris erős kezek ragadták meg, felültették a motorháztetőre és hanyatt döntötték. Úgy látszik, nem csak az ebédre voltak éhesek a férfiak, mert a könnyű kis blúzt felhúzva egyből a melleit kezdték markolászni, ketten pedig szétnyitották a combjait, és pici szoknyáját a hasáig tűrték. Ez a váratlan fordulat meglepte ugyan a lányt, de cseppet sem érezte kellemetlennek. Imádta a szexet, és arra gondolt, senkinek sem árthat, ha egy kicsit elszórakozik itt, ezen az elhagyatott helyen. Ezért aztán nem is nagyon tiltakozott, amikor pedig lehúzták róla a bugyit, máris úgy érezte, forróság önti el éhes punciját.

A melósok elégedett képpel bámulták, örültek, hogy a lány önként tárja szét a combját. El is engedték a kezét, egy jól megtermett szakállas fickó pedig a lába közé hajolt, és nyalni kezdte. A szakáll kellemesen csiklandozta, és hamarosan áradni kezdett hüvelyéből a nedvesség. Közben ketten a feje mellé térdeltek a motorháztetőre, és farkukat elővéve felváltva adták a lány készségesen kitátott szájába. Egyre jobban felizgult, lelkesen szopott, és a csípőjét emelgette a szakállas férfiú szorgos nyelvjátékának hatására. Két kezébe is egy-egy fasz került, amelyeket szorgalmasan igyekezett felállítani. Arra a csodálatos érzésre gondolt, amikor majd a kemény farkak a pinájába nyomulnak, és telepumpálják őt spermával. A szakállas közben már két ujját nyomta a lány teljesen csupaszra borotvált puncijába. Csiklója fölött egy csinos kis intim ékszeren csillant meg a napfény, és a munkásokat teljesen lenyűgözte a látvány, amilyenben még nem volt részük. Hamarosan megérezhette az első kemény farkat is, amelyet a szakállas férfi nyomott belé. Nyilvánvalóan határtalanul felizgatta a lány, mert fél percig ha tartott a rohama, azután beleélvezett a lucskos punciba. Helyét egy másik fasz vette át, valamivel vastagabb volt és Anita már jó keményre szopta.

A lány kéjes nyögéssel fogadta magába a méretes hímtagot, amely jól kitöltötte, olyan kéjt okozva neki, amellyel alig bírt betelni. Mind a tucatnyi férfi elővette már a farkát, és aki éppen nem fért a lányhoz, az a látványtól felajzva saját maga veregette a faszát, arra készülve, hogy a lány majd őket is kielégíti. Anita pedig készen is állt mindenre, lankadatlan kedvvel szopta az ízes, gyorsan keményedő fütykösöket, és fogadta magába egymás után a kiéhezett férfiakat. Az első körben mind gyorsan elélveztek, telepumpálva a lucskos, kitágult pinát nagy adag gecijükkel. Ekkor tartottak egy percnyi szünetet, és körbeállva szemlélték, ahogy a lány magába nyúl, majd szétkeni a punciján és a fenekén a hüvelyéből kicsorduló spermát. Azután síkos ujját a fenekébe vezette, így készítve fel magát az eddigieknél is nagyobb élvezetekre. A férfiaknak ez is újdonság volt, amit eddig még csak filmen láttak, úgyhogy farkuk hamarosan ismét merevedni kezdett.

A lány hátradőlt, fenekét előre tolta, jelezve, hogy készen áll az újabb behatolókra. Nem kellett sokáig várnia, kezelésbe vették a hamvas popsit is. Ennél a menetnél a sofőrnek adták az elsőbbséget, aki köpcös kis emberke létére nem kis szerszámmal rendelkezett. Finoman vezette a lányba, és maga is meglepődött, milyen élvezetes hely a farkának ez a szoros popsilyuk. Egy másik férfi közben a lány csiklóját kezdte masszírozni, és a hüvelyébe is benyúlt. Anita ezt már nem bírta tovább, és egy sikollyal elélvezett. A munkások élvezettel hallgatták a kéjes hangokat, amelyeket a vonagló lány adott ki magából. Mellbimbói keményen meredtek a felhős égbolt irányába, csiklója duzzadtan meredt előre szétfeszített combjai között, és teljesen kitárulkozva adta át magát az élvezeteknek. Ezek nem is maradtak el; az egyik férfi hirtelen ötlettel felemelte a lányt, ő maga feküdt alulra, és Anitát a farkára ültette. Így amíg ő a lány pináját baszta, addig egy társa a szépen táguló segglyukát vehette célba. Anita csak nyögött, és ütemes mozgásával igyekezett segíteni a faszok behatolását.

Közben a kezével és szájával is izgatott három férfit. Nem gondolt semmire, csak élvezte ezt a rengeteg farkat, amely mind az ő rendelkezésére áll. Kétségtelenül igyekeztek is kitenni magukért: ahogy az egyikük végzett a seggében, máris átvette a helyét a következő. Akit szopott, az pedig a szájába élvezett, a lány pedig készségesen nyelte a spermát az utolsó cseppig. Mind a tizenkét férfi jól megbaszta, és amikor mindannyian másodszor is elélveztek, ő azt kérte, hogy a harmadik körben a testére engedjék a magjukat. Teljesen meztelenre vetkőzött, azután a fűre térdelt, és nekilátott, hogy harmadszor is keményre szopja mindannyiukat. Maguktól szerveződtek négyes csoportokba, és az első csapat férfit kezével és szájával hamarosan harcra kész állapotba hozta. Amikor már mind a négy farok keményen állt, hanyatt feküdt a fűben, a férfiak pedig sorban beléhatoltak, majd az élvezés pillanatában faszukat kirántva a lány testére élveztek. Ettől a látványtól a következő két csapat már annyira begerjedt, hogy nem is kellett őket felizgatni, kemény hímtagjukat megjáratták Anita pinájában, majd ők is ráélveztek. A lány valósággal fürdött a geciben, de néhány férfinak ez még mind nem volt elég. Ezért hármójukat újra szopnia kellett, amit örömmel meg is tett.

Ők a szájába engedték utolsó adagjukat, amit a lány alig győzött nyelni. Arcán, állán csorgott a geci. Ekkora gyönyörben még sohasem volt része. A hálás munkások készségesen kalauzolták el a közeli forráshoz, ahol még a mosdásban is segítettek neki. Így kielégülve és megtisztulva tértek vissza a lerobbant járműhöz, ahol Anita ismét magára öltötte ruháját. Kissé elfáradva, de elégedetten szállt be a sofőr mellé, miközben a melósok is visszakászálódtak a helyükre. A falu nem is volt olyan messze, és tíz perc múlva már le is tették őt az autószerelő műhelyénél. Kedves mosollyal intett búcsút a tova induló csapatnak, akik vidám karlengetéssel köszöntek el tőle.

Az autószerelőnek természetesen nem okozott gondot az elszakadt ékszíj pótlása. Amikor viszont arra került a sor, hogy az elvégzett munka díját kérje a csinos lánytól, gondolkodnia kellett, hogy milyen árat is szabjon. Nagyon tetszettek neki a lány ingerlő idomai, de nem csak az ő figyelmét keltették fel, hanem a műhelybeli többi melósét is. De ez már egy másik történet…

Karesz a szemetesláda

Karesz ismer. Mivel elmondtam neki mindent: az ártatlan puncisimogatásaimtól a legmocskosabb dugásomig… Vagy talán mégsem mindent? Egyedül azt nem tudhatja, amit későbbre tartogatok, csak mert meglepetésnek szánom. A kapcsolatunk ennél bizalmasabb nem is lehetne, hiszen megosztjuk egymással a vágyainkat, sőt meg is valósítjuk azokat.
Az élet rövid, nincs olyan, aki legalább egyszer ne csábulna el. Én kihasználom, és ha elcsábulok, nem a párom háta mögött csinálom, hanem előtte. Igen, egymás szeme láttára is, másokkal; és Karesz is. Kárhoztattok érte, vagy irigykedtek? Döntsétek el, de mi így élünk. Olyan is van, hogy elragadnak az érzékek, külön-külön is minket, de később mindent elmondunk egymásnak. Ez nem megcsalás, engedélyünk van rá, mert megfogadtuk, hogy megtesszük, amire vágyunk. Veszélyes játék a penge élén – mondaná valaki, nálunk azonban működik. Egyelőre. Ki tudhatja? Ilyen az élet, semmire sincs garancia. Karesz nem akar kisajátítani, én mégis az övé vagyok. De akkor miért nem tudhat mindent?
Mert különálló személyiség vagyok, nem az ő része. Lehet egy piciny rejtett énem, olyan titkokkal, amelyeknek idő kell, hogy a felszínre törjenek, csak ki kell várni a megfelelő pillanatot. De ez nem akadályoz meg abban, hogy másoknak elmeséljem. Miért is ne… akár az egészet.
Duci a csaj, így kezdődött. Ezt mondták rám az osztálytársak az általánosban, pedig nem voltam kövér. A hülye majmok! Kicsivel több felesleg volt mindig is rajtam, csakhogy az összes média a modell alkatú csajoktól hemzsegett akkoriban. Az újságok, a TV is ezt okádta, a bamba fiúk meg elhitték, hogy egy lány már nem is lány, mikor ötven kiló felett van, hanem tehén. Tehén! Ilyeneket vágtak az én fejemhez is a mulya kis köcsögök, mert két számmal nagyobb farmert hordtam, mint az átlag. Karesz a szemetesláda részletei…

A leánynevelde

Éreztél már esőillatot? Tudod olyat, mint amikor a forró júliusi délutánt elmossa a zápor, és a házakon túl a rétek tiszta, hűvös illatát hozza a szél. Jellegzetes tiszta illat. Igen, biztosan ismered! Nem használt parfümöt. Mégis, a bőrének illata volt. Nyári záporillata. Akkor fejeztem be a főiskolát. Véget értek a diákévek. Az állás utáni szaladgálás során hamar kiderült, hogy a rajz szakommal semmire sem megyek, így aztán feladva az ambícióimat, a Ba-i Leánynevelő Otthonban helyezkedtem el. Igaz, messze volt, de a buszt fizették. Ami pedig végképp döntött az a pénz: a pótlékolt bérem annyi, mintha máshol igazgatói státuszt töltöttem volna be. Igaz, utaznom kell és néha éjszakáznom is. A lányokkal nincs annyi baj és még meg is fizetik! Nem véletlenül: az otthon szomorú hely volt.

Földszintes épületcsoport, szűk rácsos ablakokkal, magas kerítéssel, körbezárt kopár udvarral. A kisváros parkjának szélén úgy terpeszkedett, mint egy soha nem gyógyuló fekély. Belül sem volt jobb! A boltíves, kőpadlós helyiségek bútorzata kimustrált szekrényekből és nyöszörgő vaságyakból állt. Mintegy száztíz gyerek élt, lakott, és tanult itt. A volt járási börtön salétromtól virító falai között. Az eső utáni rétek… Még mindig érzem. Az illat. Ott volt a legerősebb, ahol a tarkón a haj apró, arany pihékbe megy át. Ági… Így hívták. Soha nem felejtem el! Az én nagy bűnömet. Ba-i Állami Leánynevelő Otthon. A hálótermekben 10-20 gyerek zsúfolódott össze, háromtól tíz, tíztől tizennyolc évesig, vegyesen. A hosszú kőfolyosó végén, két szárnyban sorakoztak a „kis- és a nagylány” hálótermek. Éjszakára az elválasztó vasrácsra lakat került. A nevelői szoba a „nagylány” részen volt. Este tíz után – a szabályzatnak megfelelően – a központi kapcsolóval áramtalanított épület sötétbe borult. A vastag falak között lassan elültek a neszek. Éjfél körül már mindenki aludt. Kezdődhetett a titkos randevú. Hogy számoltam a perceket! A nevelőszoba ajtaját résnyire hagyva vártam meztelen talpak surranását.

Ági… Ott ismertem meg. Én huszonegy voltam, ő tizenhat. Én nevelő voltam, ő nevelt. Hiába telt el annyi év, és hiába lettem azóta „Közmegbecsült Tanár Úr” Az emléke még most is kísért! A lelkiismeret… A bűn és a kéj, azóta sem ízlelt különös elegye! Első alkalommal a „fürösztés”-kor figyeltem fel rá. A „fürösztés”, az intézmény egyik, az igazgató úr által bevezetett, szertartása volt. Célja higiénián túl, a neveltek megalázása. Igen. Az igazgató úr, aki befordított pecsétgyűrűjével fájdalmas „kokszikat” osztogatott, többször kifejtette nekem ezt a nézetét. Mintegy átadva nekem, a kezdőnek, azt a sok-sokévnyi tapasztalatot, amit e speciális nevelési területen nyert.
– Tudnia kell tisztelt kolléga… – ilyenkor megigazította nikotin sárga ujjaival fémkeretes szemüvegét – hogy ezek bűnözők. Ha még nem azok, akkor azzá lesznek. Ahonnan jöttek, ott a bűn életmód. Itt meg kell tanulniuk, hogy ki van felül. Ez a munkánk. Nehéz, de ütni, azt nem szabad! Kézzel különösen nem… – Itt a Margit nénire gondolt, aki vele élt, és mellesleg az óvodás korcsoporttal foglalkozott. Akinek bizony elegendő volt, csak megemelni a fapapucsos lábát, és a négy éves lányka szipogva ette tovább porból készült csirizes krumplipürét.

Hiába, a pedagógia tudomány! A „Fürösztés” minden pénteken volt. Ilyenkor „Gábor bá” a pedellus, már kora reggel felfűtötte az intézmény egyetlen melegvizes kazánját. A délelőtti tanítás hamar véget ért. A gyerekek ebéd
után seprűt és rongyokat kaptak. Az igazgató bácsi személyesen osztotta ki a takarítandó területeket. A vacsora este hatkor volt, a fürdés hétkor. Előbb a kicsik, aztán a nagyok. Tízes csoportokban tereltük be a gyerekeket a fürdőnek nevezett 4*4 méteres, plafonig csempés ablaktalan kamrába. Sietni kellett, mert a víz a mennyezeten körbefutó átlyuggatott csőből zúdult alá, s ha elfogyott nem volt több. Ügyeletes lévén a fürdést nekem kellett felügyelnem. Figyelnem kellett, hogy a körbeálló gyerekek mindegyikéhez eljusson az egyetlen szappan, és ne csak tessék-lássék, hanem a fülüket is, és mindenüket alaposan megmossák. A nagylány csoport vihorászva mezítelenül tódult a helyiségbe. A csupasz bakfis testek látványától zavarodottan fordultam ki a szűk előtérből.
– A dombocskákra különösen ügyeljen az ifjú kolléga! – kajánkodott az igazgató úr, és egyben felajánlotta szakértő segítségét. Ott álltunk hát ketten, a gőztől telt helyiség küszöbén és „felügyeltünk”.
– Zsuzsanna a nyakad is – intett oda egy megtermett roma lánynak – széjjelebb a lábakkal, ne szappant a kezed használd! Mit nézel? Az apád is lehetnék! Hálátlan kis kurvák ezek mind – fordult felém – majd tovább instruált:

– Katalin! Most te mosod meg az Ági hátát! Ne tegyél úgy, mint egy hülye… Vagy tán segítsek!? – vigyorodott el és kezével mélyen a zsebébe nyúlt. A lány, aki eddig háttal állt most szemközt fordult. A ködön átsejlettek bimbózó mellei. Látszott testének korai, nőies íve s a sötét piciny háromszög a lába közt. Gyors mozdulattal lépett közel és nyújtotta felém a szappant:
– Akkor inkább maga, nevelő bácsi! Hátravetett szőke haja csapzottan sötétlett, homlokán csillogott a víz.
Szemtelenül huncut szemek, fitos kis orr, néhány szeplő, érzékien pirosló ajkak a gödrös áll felett. Ott állt az orrom előtt, anyaszült szemérmetlenül. Kinyújtott kezében a szappannal. Mellein az apró bimbók dacosan feszültek az izgalomtól. Felém nyújtotta. Önkéntelenül lejjebb siklott a szemem. A dombok közt a cseppek apró patakokká gyűltek, láthatatlan pihéken gyöngyözve jutottak ki a völgyből, el a köldökig. Az apró víznyelőben egy pillanata megpihentek, majd egyesülve csordultak a medence íve közt lejjebb és tovább… Az alig pelyhedző szeméremdombon át a feszes combokig. Ott állt előttem, egészen közel. Nem akartam, de néznem kellett. Nézni és nem betelni a látvánnyal!

Ez itt… Nem gyerek, ez Nő. És gyönyörű! Ez csak egy pillanat volt. Persze észrevette a tekintetem. Nevetve nyomta a kezembe a szappant:
– Mi lesz már? A nevelő bácsi nem akar segíteni a szegény árvának?
– Te – húzódott ki az igazgatói kéz a zsebből, fénylett fel fenyegetőn a vastag pecsétgyűrű – Te! Takarodj innét! Jó lesz, ha vigyázol! És maga is… – fordult hozzám halkan – maga is, fiatal Kolléga úr… Már most romlott kis kurva ez… Ez különösen! Vigyáznia kell velük. Nem vegyülni, nem bratyizni! Vigyázni.
– Vigyáztam. És Ági is. Szemünk csak néha találkozott lopva, de egyre gyakrabban. Apró, mondvacsinált okokkal kopogott a nevelőszoba vagy az osztálytermem ajtaján és intézte úgy, hogy a közelemben lehessen. Tetszett ez a játék, de hogy mást, többet lássak benne… Nem mertem! Hisz, akármint is, csak egy bakfis volt. Egy tizenhat éves „süldőlány”, aki… Igen! Ott a zuhanyozóban, de csak egy pillanatra és… Utoljára! A Nőt láttam. Nem egy gyereket, hanem a szerelemre érett NŐT – így csupa nagybetűvel! Akkor és ott. De nem szabad,
ez többet ez nem fordulhat elő!

Pályám kezdetén voltam még és ezer árgus szem figyelt. Féltem, mert pontosan emlékeztem az igazgató úr szavaira: „Nem bratyizni, vigyázni!” De Ági mindig módot talált. Egyre gyakrabban jött és ért hozzám és nézett tágra nyílt zöld szemeivel. Apró kis levélkéket csempészett köpenyem zsebébe, gyerekes betűkkel rajzolt szívekkel. Persze névtelenül. Hízelgett a hiúságomnak ez a bakfis sündörgés! Hetek teltek el így. A kurta őszt a korai tél váltotta fel. Az olajkályhák átható szagot árasztva brummogták a meleget. Minden a szokott kerékvágásban haladt. Lassan beleszoktam a munkámba. Egyre kevesebbet voltam otthon, egyre gyakrabban vállaltam éjszakai ügyletet. Kellett a pénz. De, magamnak sem vallottam be, Ági volt az, aki hiányzott! A kamaszos rajongása, a nézése… A mi veszélyes és titkos játékunk. Ügyesek voltunk ám! Ő lopva jött és mindig jó ürüggyel, én meg kellőképp mogorva voltam és kínosan távolságtartó. Pedig! Minden pórusom bizsergett, ha melleivel véletlen hozzám ért. A szemem húzta a karcsú derék, a ringó csípő, ha a folyosón elkerült. Tudta jól, hogy így van…

Otthoni szeretkezéseimkor egyre gyakrabban kaptam azon magam, hogy őt képzelem a dorongom végére. Ilyenkor mindig sokkal más volt… Lábamból kiszaladt a vér, herém megfeszült, az erekció messzire röpített! De a barátnőm hajába fúrva az arcom, hiába kerestem az illatot. Elsősöket tanítottam összevonva néhány negyedikessel. Rajzóra volt. Épp egy apró kezet vezetve kerekedett az alma a papíron, amikor Ági lépett be az ajtón. Most véletlenül pont színes krétáért jött, mert elfogyott és véletlenül pont nekem biztos van…
– Jé a nevelő bácsi ilyen szépen tud rajzolni? – hajolt a lap fölé.
– Ugyan Ági, ez csak egy alma… – morogtam.
– Szép alma. Olyan gömbölyű… Engem is le tudna rajzolni?
– Téged? Aztán mire lenne az, jó neked? – néztem rá.
– Hát kitenném – simította meg a kezem – az ágyam fölé…
– Rendben Ági, legyen. De nem most. Majd. És ne tedd az ágyad fölé!
– Akkor a párnám alá… De lerajzol. Ígérje meg becsszóra! – vonta össze a szemöldökét – tényleg, így görbüljön meg… – mutatta fel tintától maszatos ujját

– Addig úgy sem hagyom békén!
– Jó, jó… Itt vannak a kréták.
– Már nem is kell! – kiáltott vissza a folyosóról – Nem is a kréta kell! A nap hátralevő része a szokott rutinnal telt. Vacsora után a társalgóban még kilencig mehetett a tévé. A fehér-fekete kép nagyokat villant a közelgő vihar miatt. Tízkor áramtalanítás, a lezárt villanyóra szekrény kulcsát előírás szerint a bejárati kis üvegszekrényében helyeztem el. Éjfélig a sötét nevelői szoba gödrössé nyűtt sezlonján hevertem, a rádióból könnyűzene szólt.
– Még jó, hogy ez itt van – néztem a viharvert Szokolra – mert különben megölne az unalom! Épp a Rollig Angi-e ment. Van egy hangulat – túl az ablakon, súlyos förgeteget kavart a szél. Szakadt a novemberi hó. Elemlámpával a kézben léptem ki a hideg folyosóra. Eljött hát a mai utolsó feladat: ellenőriznem kell, hogy mindenki a helyén alszik-e, el kell zárnom az olajkályhákat, mert éjjelre úgy nem maradhat. Az elválasztó rácsról sem feledkezhetem el! Halvány fényben úszó átszellemült gyermekarcok. Nyugodt egyenletes szuszogás, itt ott elhaló motyogás; meg-megzörrenő sodronyok. A vaságyak gyógyító álmai… Mindenki aludt. Ágiék szobája a folyosó végén volt. Ott álltam az ajtó előtt. A fene bánja azt a kályhát! – fordultam vissza – a lámpám már amúgy is kimerült.

Nem mentem be. Féltem a kísértéstől. A túlfűtött nevelőiben halk zene. Balázs Fecó: Angyallány…
– Mire ez a sok angyal? – morogtam vetkőzés közben. Messze még a karácsony… Hanyatt az ágyon, a mezítelen takaró alatt. Jó kinyújtózni! Jólesőn lazulnak az inak, érzem izmaim súlyát, csupasz ágyékom lassú vérrel telik meg. Hosszú volt a nap… Körülöttem az ismerős bútorok sötét tömbjei, a kályha ablakszemének imbolygó fénye a plafonon. Surranó neszek. Álmos vagyok. Odakint holnapra minden beborít hó, majd… Illat. Lomha körökben gyűrűz és elmerít az álom. Motozó ujjak. Hűvös érintés a homlokomon. Esőillat.
– Alszik?
– Igeeen…- a kéz most a mezítelen vállamhoz ér.
– Akkor lerajzol? – emelkedik fel a takaró – Megígérte, hogy… Magán nincs is pizsama! Azt mondta, hogy majd lerajzol – csúszik tovább – maga meztelen! Az ágyam mellett áll. Nem, már nem álmodom! Egy nő… Az ágyamnál! Mezítláb, hálóköntösben, kezében a takarómmal. A homályban látni a testén a durva frottírköpenyt, az elővillanó fehér combokat. Biztosan ébren vagyok! Ági az.
– Mit keresel itt – riadok a pokróc után – ilyenkor? Baj van?
– Bocsánat, de megígérte, hogy… Nahát! – kuncogta – Mindig így alszik?

Álmos vagyok. Egész nap talpaltam, elég volt a mai nap… Vagy már nem is! Hisz éjfél már biztosan elmúlt. Elfut a méreg. Aranyos ez a bakfis, de ez… Ez már nekem is sok! Zavar és még ki is nevet. Szemtelen.
– Igen, mindig pontosan így alszom. Most mát tudod és mehetsz!
– Rajzoljon le! Most. A törékeny test hirtelen előrehajol, egészen közel. Szőke hajzuhatag omlik, beborít a
mézszínű sátor. Az arcomon érezem a leheletét. Tiszta, édes esőillat. A kályha lobogó tűzfénye a tágra nyílt zöld szemekben.
– Hoztam papírt is… Nedves, félig nyílt ajkak a szám előtt. Valahol a dac és mosoly között. Fürge kígyóujjak siklanak a mellemen. Ágyékomban feszül, tombol a vér.
– És biztos… – a keskeny apró tenyér a lábam közé szorul – a nevelő bácsinak jó vastag a ceruzája!
– Ági ezt nem… Folytattam volna, hogy nem, de a testem mást akart. A szánk összeért. Ő kezdte, vagy én? Nem tudom. Úgy volt, ahogy a régi filmeken: amikor a kép „premier plan” – ra vált: két száj közel, egészen közel. A dallam fokozódik, a hegedűk cresendoba csapnak át és a rendező int… Látod a vászon: Ott az első csók! Lüktető nyelvvel hatolt belém, két kézzel szorítva az arcom. Elfogyó lélegzet, forró szédülés.

Perceknek tűnt a pillanat mire magamhoz tértem.
– Ezt hol tanultad?
– A csókolózást? – nézett rám értetlenül.
– Nem is gondoltam volna…
– Zsuzsától tanultam – nevetett vissza – tetszik tudni… Tudod… Ő a fogadott tesóm. Testvérének fogadott! Vele szoktam. Ő egy fiútól tanulta, amikor még kint élt.
– Ti csókolózni szoktatok? – döbbentem meg.
– Miért? Nincs abban semmi rossz. Testvérek vagyunk! Rendes lány ám a Zsuzsa! Leállította a többieket, amikor az avatás volt. Az „avatás”… Igen, erről mintha már hallottam volna! Az újaknak mindig előbb az „avatáson” kell átesniük. „Megállj, a szádra ülök!” – szól a szokásos fenyegetés – s olyankor a kicsi meghunyászkodva engedi a sorban előre a nagyobbakat.
– Miért mit csináltak veled?
– Két éve, amikor idekerültem, az első éjszaka a többiek lefogtak. Mondták, ha kiáltok még rosszabb lesz. Lefogták a kezem, lábam, mozdulni sem tudtam.
– És? Na mond már!

– Nem lenne szabad! Mondták, ha bárkinek is elmondom, akkor nagy baj lesz… Az az avatás. Hát olyankor lefognak és rápucsítanak a számra. Egymás után. Valamennyien bugyi nélkül. Mindenki addig marad, ameddig jól esik neki. Elég undorító! Az újakkal mindig megcsinálják. A suniukkal kidörzsölik szám, ha nem nyalok elég mélyen. Nekem utána még egy hétig vörös is volt! Pedig Zsuzsa nem is hagyta végig…
– Szóval a Zsuzsa a barátnőd és megvéd téged? Jól van! Semmi baj… – Istenem, mennyire gyerek még! – nem mondom el senkinek. Zsuzsa… Igen, ismerem. Nagydarab, fejlett cigánylány. Az ágya a kályha mellett van. Igazi dromedár! Ő az, aki terelgetni szokta a kicsiket és akkor is rendet teremt, ha már a nevelő képtelen. Sokszor segített már nekem is. Tekintélye, szava van. Nem is gondoltam volna, hogy leszbikus! Igaz, az alkatából ítélve, egy felnőtt férfinek is beillene… Mi minden történhet itt éjjel, a jól lezárt ajtók mögött?
– Akkor most rajzoljon le! – nyújtotta át a zsebéből az összegyűrt papírlapot – hoztam színest is. Ölemben keménytáblás naplókönyv, rajta a papír. Az elemlámpa fényében készült a rajz.

– Ó – csücsörített – Még a mellem is látszani fog! Ugye szép mellem van? – húzta ki a derekát.
– Igen. Szép. Nem is szép. Gyönyörű! Ott ült előttem gyerekes büszkéséggel kidomborítva korán nyíló asszonyi bájait. A két cici, mint két tenyérbe simuló gyümölcs feszesen függtek a pelyhes hónalj felett. Derengő ívükön
apró bimbók sötétlettek.
– És az ott… – nyúlt a napló alá – az ott a nevelő bácsié?
– Nem. Kölcsönbe van! Na ne mond már, hogy nem láttál még ilyet! – dőltem hanyatt.
Tetszett ez a bujálkodó ártatlankodás.
– De már láttam. Ne gondolja ám, hogy olyan kis hülye vagyok!
– És hol, mennyit láttál? – nevettem rá.
– Képzelje… Képzeld itt. Itt az otthonban! Egyet.
– Igen? Csupa lány között? Biztos, ezt hogy láttad?
– Nem ezt. Ez nagyon nagy… Megfoghatom? – nyúlt a farkam felé – Olyan csontos…

– Az nincs benne, de… – az apró kéz a mordályomra fonódott. Forrón lüktetve dagadt tovább, a bőr szorosan hátrafeszült.
– Ez egyre nagyobb és csupasz!
– Csodálod? – nyögtem – Te! Mit művelsz velem?
– Nézni csak szabad? – nevetett rám – És… – simítottak tovább a hűvös ujjak – megfogni is. Ezek a golyszik… Itt a zacskóban. – hajtotta le a fejét – olyan szőrös mint az én puncim. Ilyen közelről még tényleg nem… Néztem őt. Ahogy kedvesen, édesen felfedez. Úgy, ahogy csak egy kislány tud, aki még alig tizenhat és nem is olyan kicsi már… A vékony pici ujjak a lőcsöm körül: át sem értek.
– Ági – rekedten, távolról szólt a hangom – Ági… – tartottam volna vissza. Veszélyes vidék ez, de felfedező út tartott tovább.
– Milyen sima a vége! Akár a szám – érintett meg az ajakival. Olyan bársonyos, mint…
– Vigyázz – vontam odébb ölemből az aranyló hajzuhatagot. Az arca piros volt, orrcimpája kitágult az izgalomtól. A szája… A szája az ágaskodó hímvesszőm végén formált szoros „O” betűt! Most lejjebb nyelte. Egész mélyen. Aztán ki megint. Fogak karcoltak a makkom körül, aztán a szájpadlás simasága. Újra a pici harapások…

Nem bírtam tovább! Felordítottam. Hosszú, messze spriccelő sugárban tört ki az ondó. Le egészen a torkáig. Lassan, foltokban tért vissza a világ. Ági ott állt előttem, szája elé kapta köntöse ujját:
– Ez mi volt? Fájt? Szólaljon már meg! Magamhoz tértem.
– Nem… Élveztem. Elélveztem. Csodálatos vagy…
– Azt hittem, hogy… Vér – egy apró csepp gördült le az állán – azt hittem, de olyan furcsa, más íze volt.
– Ez ondó, geci, sperma… Ahogy akarod.
– Igen tanultuk.
– Ági, Te még nem voltál senkivel, faszt se láttál még soha. Nem baj, hogy mást mondtál, aranyos vagy!
– Ez nem igaz! – tört rám – Már dugtam is!
– Dugtál? Aztán kivel?
– Azt nem mondhatom meg! De igen is dugtam már. Egyszer. És nagyon-nagyot… Olyan nagyot dugtam, hogy azután még ülni sem bírtam!
– Akkorát, hogy utána még ülni sem tudtál?! Mégis hol – vontam fel a szemöldököm – hol dugtál
te „olyan nagyot”?

– Itt – perdült meg dühösen – igen, itt! Lehajolt, arcom elé tolva a fenekét – Itt dugott meg – húzta szét a gerezdeket – itt dugta meg a seggemen a lyukat! A rózsaszín gyűrű, akár egy pici dacos kis száj, csücsörített. Még szőr sem nőtt körülötte.
– Halkabban… Ne olyan hangosan – vontam magamhoz – még felvered a házat! És ki volt az az állat, aki ezt csinálta veled?!
– Az igazgató úr – szipogta – ő volt! Még jó, hogy nem csinált nekem gyereket…
– Gyere, és ne sírj! Kedves – fordítottam felém – kis butám… Nézz rám! Ez nem az a dugás. Ettől soha nem lehet gyereked.
– Nem – zokogta – nem, az? De akkor… Behívott az igazgatói szobába, hogy öntözzem meg a vi… Aztán fogdosott. A szoknyám alatt eltépte a bugyim, meg az ujjával belém nyúlt. Valami büdös krémmel vájkált és azt mondta, hogy ettől még jobb lesz. És én hagytam, mert féltem. Azután be kellet hajolnom az asztal fölé… Ő meg hátulról gyömöszölt. Dugott. És fájt! Pedig neki olyan pici, kukacos fütyije volt. Alig tudta betenni. De így is fájt. És aztán mondta, hogy ha beszélek, elvitet, ahonnan még senki nem jött vissza és… Ne mondja azt
nekem, hogy buta vagyok!

– Ági te nem vagy buta! Te egyszerűen tizenhat éves vagy és még senki sem beszélt neked ezekről a dolgokról.
Apró sós csókokkal szárítottam a könnytől maszatos gyermekarcot.
– Most már tényleg ne sírj! Köztünk marad. És az is, ami ma éjjel történt. Menj – nyitottam meg az ajtót – már hajnalodik. Mindjárt itt az ébresztő… Nehéz volt elküldenem. Másnap kialvatlan fejjel, alig vártam hogy dél legyen és leadhassam az ügyeletet. Ágit csak egy pillanatra láttam. Csak nem bántottam meg? Zsuzsával sugdolóztak a hálóterem küszöbén, s amikor észrevettek, sietve, kuncogva húzódtak beljebb. Rosszul esett.

A váltás helyett egy üzenet várt. Az igazgató hívatott. Baj van! Ott toporogtam a széles íróasztal előtt. Ez asztal lehetett az?
– Kedves fiatal kolléga úr – villant rám a fémkeretes szemüveg – azért hívattam, mert adódtak bizonyos problémák… Hideg futott át a hátamon! Csak nem tud róla? Ági árult el? Vagy meglátott valaki? Nekem akkor annyi, ez bizonyos!
– Nagyon sápadt és karikás a szeme. Volt valami probléma az éjjeli műszakkal? Kérni szeretném… Baj van? – villant meg a szemüveg.
– Nem – rezdült a térdem – nem semmi. Semmi probléma. Megúsztam. Nem tud ez szart sem! Ez a perverz állat.
– Mert arra szerettem volna megkérni, hogy ma éjjel maradjon bent. Margitkának családi okok miatt haza kellene mennie és tudja… Kér egy cigarettát? – nyúlt felém a doboz – tűz?
– Köszönöm… – nem tud semmit. Megúsztam!
– Szóval Margitka általam kéri, hogy ma éjjel helyettesítse. Elég csak este, takarodókor bejönnie. Addig még marad. Tudja, megígértem, hogy elviszem kocsival. Előbb én sem érek rá…

Megköszönném, ha ma éjjelre cserélne vele!
– Természetesen… De azért haza szólnék telefonon.
– Kérem, tessék!
Megkönnyebbülten húztam be magam mögött az iroda ajtaját. Az időt a városbeli csámborgással töltöttem el. Latyakos utcák, megfakult árcédulás kirakatok. Álmos, alföldi kisváros. Nyolc körül beültem a vasútállomás restiébe – két lángos és egy sör elég vacsorának, aztán az otthon felé vettem az irányt, hogy takarodóra odaérjek.
Margitka már a küszöbön várt.
– Minden gyerek ágyban, villany kikapcsolva – nyújtotta át a kulcsokat – majd a rácsot zárja le. Köszönöm hogy bejött! Ja! És az elemlámpa kimerült. Az ablak párkányon majd talál két rúdelemet. Tegye be – kacsintott hamiskásan.
– Rendben Margitka. Beteszem, ahogy kívánja! – adtam a jópofit. „Akkor sem basználak meg,
ha fizetnél érte!” – gondoltam.
– Jaj maga kis rafinált! – legyintett meg a sáljával – Már itt is az igazgató kartárs! – intett a fékező Lada után. –Még egyszer köszike! Még hogy „Köszike”! Idétlenül hangzott ez a szó, a ragyás képű negyvenes vénlány szájából.

Kulcsokkal a kézben botorkáltam a sötét folyosón végig, a nevelő szoba ajtaja felé. Ismerős meleg fogadott. Margit mielőtt elment behúzta függönyöket, az orromig sem láttam. Nem tudok ilyen sötétben aludni, léptem az ablak felé. Egy kéz nehezedett a vállamra.
– Margit! Már vártalak. A hang, mint egy mélyhegedű. Női hang. Zsuzsa lesz az.
– Megvárattál és ezt nem szeretem – csúszott lejjebb a nagy meleg tenyér – és még csak le sem vetkőztél! Kaján öröm futott át: na, ez most jól pofára jött! A lélegzetem is visszafojtottam, hogy el ne nevessem magam. Én tudom, hogy ki, de ő Margitnak hisz! Semmit sem lát ebben a vaksötétben. „Ej, ej a Margitka! Ki hinné? Egyem azt a fapapucsos szőrös lábát!” Némán toltam odébb a vaskos karokat és gyorsan vetkőzni kezdtem.
– Olyan sötét van itt – búgta a hang – akár a punámban. Arra vár, hogy kinyald te mocsok! Az ágyrugók megnyögtek a ránehezedő súly alatt.
– Hallgatsz? Itt fekszem és már szét is tettem neked. Ki kell, hogy nyald. Büntetésből! Jössz-e már? Mi ez – matatott a kéz a csípőm felé – dezodor rajtad? Adsz majd belőle? Igyekeztem kitérni a tapogatózó karok elől. Meztelen voltam, s ha a himbámra rátapint, akkor vége az én kis gonosz játékomnak.

– Szóval, kuka vagy. Nem is szólsz a te Zsuzsannádhoz. Ezért, most külön bűnhődni fogsz! A tömeg megmozdult. Erős combok ollózták át a csípőm. Hajamba markolva tolt bozontos öle felé.
– Azelőtt a fapapucsoddal vertél, most pedig a picsám nyalod. Mert egy perverz állat vagy! Nem igaz? – szorította a fejem a lába közé. A hatalmas vulva a számra tapadt. Mozdulni sem bírtam. A szeméremcsont az orrom törte, az ágy ütemesen hullámzott a föl-lejáró csípő alatt.
– Úgy… Elő azzal lapcsos nyelveddel! Tessék kényeztetni a kis tanítványodat! Az ajkak sikamlós lebernyege a számhoz dörzsölődött. Seggének hatalmas gömbjeit marokra szorítva toltam feljebb, s jutottam végre levegőhöz. Aztán neki láttam: a nyelvemmel. Hosszan nyaltam végig pinájának fodrain, aztán ajkam közé szorítva húztam kijjebb a kéjtől duzzadó klitoriszt.
– Ó baszd meg! Annyira meg tudod árasztani a punám… Jaj a peckem! Ez az… Mingyáá élvezek!
Az ágy egyre hevesebben rezgett. Bevetettem minden nyelvérzékem! Az rugók már a végét járták…
– Margit! Margííít! Te ááállat… – a csípő ívbe emelkedett – Abba ne hagyd te dög! A kéjtől megfeszült test egyensúlyt keresett. Karjait szét, a lábát a magasba dobta. Ott terpesztett előttem a nagy pinabarlang, forrón és nedvesen. A farkamra zuhant vissza.

Egy pillanatra megrezzent. De csak egy pillanatra.
– Ó…! Hát itt van az elemlámpád is? No baszd belém! Úgy lökődjél csak! Beljebb! Berámoltam neki. Embertelenül! A hüvelye úgy siklott a farkamra mint forró, minden elnyelő torok.
– Jaj! Ó… Érzem hogy jön… Margit te mocsok! Basszál! Tövig basszál! Élvezek… Beléfeszültem. Fel a köldökéig! Mint a láva árasztott el, tökömön csordult a pina nedv. A botomat szoros gyűrű zárta körül. A dorong végén éreztem a fuldokló méhszájat.
– Bassz! Bassz!…Bassz! – zihálta. Két kézzel markolta a seggem, lábaival átkulcsolt. Tudtam, hogy közel van és már nincs az eszénél. Én sem! Mozdulataink gépiesek lettek, az ösztön irányított. Az Ősösztön! A pina csattogva, cuppogva vált le a rudamról és nyelt be megint. Újra és újra! A zacskóm a farkam tövére feszült.
– Élvezek. Él-ve-zek… ÉLVEZEK! – Hatalmas kiáltásban tört ki -ITT VAN!!!! Elszállt. Az utolsó pillanatban rántottam ki a picsájából a farkam. Az arca felé lőttem tovább…
– Ez a tiéd! – ordítottam. Sűrű nehéz cseppekben tört fel a geci zápor! Azt hiszem, elájultunk az élvezettől.
– Tényleg oltári egy faszod van… – vont oda hatalmas melleihez.
– Mikor jöttél rá, hogy nem Margit az? – lepődtem meg.
– Csak nem gondolod, hogy összekeverek egy faszt, egy elemlámpával? – mellei rázkódtak a
nevetéstől – Azért ennyire nem vagyok kezdő!

– Hát nem vagy kezdő – ráztam meg a fejem – egyáltalán nem vagy az.
– Ági mondta, hogy jó nagy faszod van. Igazat mondott. És – markolta meg ernyedten lógó pöcsöm – és itt a jó faszban elég nagy a hiány.
– Megértem – vigyorodtam el – nő várj, mutatok valamit!
– Majd én neked, tanító bácsi – tápászkodott fel – csak lemosom magamról a gecit. Ági már biztos felmelegítette nekem a vizet. Kibaszottul beterítettél! Egyébként kurvára úgy nyalsz, mint a Margit néni – nézett vissza az ajtóból – majdnem be is csaptál.
– Rondán beszélsz Zsuzsa!
– De jól szopok! – hangzott a folyosóról.
– Már meleg a víz! – kukkantott be Ági – Behozzam?
– Gondolom azaz, édes kis picsád is – fordult vissza Zsuzsa – várj segítek. Lépett vissza kezében egyensúlyozva nagy fehér zománcos lavórral – Gondolhattam volna, hogy itt ujjazod magad az ajtó előtt.
– Háát… – pirult el Ágnes – nem lehetett megállni! Meg aztán, a nevelő bácsinak is tartozom.
– Miért tartoznál Te nekem?
– A rajzért. Különben még oda sem adta!
– Tényleg! Várj – néztem körül – azonnal megkeresem! Biztos, az ágy mögé csúszott. Még jó, hogy mondtad – hajoltam le – ha az igazgató bácsitok találja meg…

– Az egy löttyedt faszú buzi – nevetett öblösen Zsuzsa – ezt is ritkán használjuk arra,
amire kell! – gyújtott meg egy gyertyát az ablakpárkányon. Pláne, ha Margit is itt van! – tette hozzá.
– Szóval még mindig tartozik – kuncogott Ági – ezzel itt, ni! A virgonc kis ujjak csiklandozták combjaim duzzadó közét és megállapodtak hímtagomon.
– Csak nem fáradt el a kisfiú? – lötykölte magát Zsuzsa – Te Ági, fürdessük meg!
– Az, biztos jó lesz! Gyere, nevelő bácsi – fogott kézen – nem kell félni a néniktől!
– Itt a lavoáár – kuncogott Zsuzsa – tessen beléállni! Mindig szerettem volna megnézni, hogy milyen. Az öcsémet fürdettem már sokszor… De egy nagy fiúé, az egészen más! – csikorgott a vízzel teli edény a kövezeten – Basznak, vagy pisálnak, de hamar elrakják az egészet. Nem hagyják rendesen megnézni soha…
– A szőnyegre húzd, mert kireped az alja – szólt oda Ági. Még mindig fogta kezem. Szorosan, átkulcsolt ujjakkal, mint a szerelmesek lavórba állítottak, lánykezek motoztak végig… Alaposan szemügyre vették,
megtapogatták minden porcikámat.
– Mennyi szőr van rajtad! – biggyesztette a száját Ági – még a melleden is.
– Még jó, hogy nekünk nem ilyen! – súgta oda Zsuzsának. Tetszett ez a kamaszos, gyerekes sürgölődés! Kicsit úgy éreztem magam, mint a biológia óra után ott felejtett szemléltető eszköz.

Egy szegletem sem maradt felfedezetlen! Most a fügéim kerültek sorra…Gyengéden cicáztak, tenyerükben méregették a here zacskóban függő golyókat. A makkról hátrahúzták a bársonyos bőrt. Eszem ágában sem volt tiltakozni. Valahogy ez az egész kívül esett mindenen: morálon, időn… Egyszeri volt és ma már tudom, megismételhetetlen.
– Áll a baba áll – öntözte Zsuzsa a farkamra a vizet – no nézd csak a kis bátor!
Már emelgeti a fejit! No kapsz egy puszit, Csipkerózsika… Egy puszit csippentett az éledő fütykös lógó végére. Aztán bekapta az egészet. A hajába kellet markolnom, hogy fel ne boruljak lavórral. Éreztem, hogy lábam közt kezd dagadni a prosztatám. Istenien oboázott.
– Fe Ági! Biftos nem fróbáltál még ilyet!
– Vedd ki a faszt a szádból, ha hozzám szólsz! – rázkódott a nevetéstől a szőke hajzuhatag.
– Csak azt akartam – tolta el Zsuzsa csípőm – mondani, hogy fura, amikor egy ilyen bájdorong a szádban keményedik be.
– Várj én is kipróbálom! – kuporodott elém Ági – Ef nem igafság! – nyelte el a pici száj a hatalmassá lett lőcsöt – Ef már femény..!

– No, ha úgy van – húzott Zsuzsa az ágyhoz – akkor most…
– Hát lányok – jött meg a hangom rekedten – a farkam az már biztosan tiszta!
– Akkor most – emelte fel az ujját Zsuzsa – itt az ideje, hogy bevessük!
– Mit akarsz? – kapott Zsuzsa Ágitól egy puszit a nagy barna mellbimbójára – a Te kis tesódtól?
– Azt, Ági hugi, hogy felavassuk a gyerekcsinálós lyukadat! Nem kis seggedét, azt már ismerjük, hanem a rendeset. Az elülsőt, a kenőset! Nevelő bá most ide térdel, Ágika meg ide fekszik. Így ni!
– De előbb még nyalunk neked! – lökte Ágit hanyatt az ágyra, mint egy hajas babát. A fülemnél fogva húzta a fejem Ági ágyékához a szigorú tanító néni. Az aranyló kunkor pihékkel körbenőtt szemérmesen rejtőző lyukhoz. A pici ajkak; két szorosan záródó szemérmes rózsaszín kagylóhéj.
– No, no! Nem önzősködünk! Én vagyok a kedves nővérke, nekem is kell a hely! – döccent mellém Zsuzsa. Én Margit nénitől tanultam nyalni, a tisztelt úr meg tudj isten kitől, de jól csinálja. Mindketten jól csináljuk. Húgocskám, Te csak lesd a plafont, aztán úgy is a szádra ülök! Ketten nyaltunk egyszerre.

Alig fértünk fejünkkel a szűkre szabott kis árok felett. Ági előbb csak kuncogott… Én a klitoriszt vettem célba, Zsuzsa ajkakon munkálkodott szorgalmasan. A szapora nyelvcsapások megtették a magukét: a kuncogás sóhajokba ment át, apró önkéntelen csípő rándulásokba. A nyálunk keveredett a szűz punci rétillatával.
– Most már nagyon fickándozik, most már jó lesz – vezényelt Zsuzsa – lő azzal a fasszal! Avatott kézzel ragadott meg a szebbik végemnél fogva.
– No, egy jóéjszakát puszi! – nyalta meg a végén a pici hasadékot – most pedig villanyoltás! A bájrúd duzzadó fejét Ági puncijához illesztette, finoman fel, lehúzta a kéjtől nedves nyílás peremén. Fel-le… Olyan édes volt, mintha mézes köcsögbe mártogatta volna!
– Ne engem nézz! – szólt rám – Hanem őt! Neki fogod elvenni a szüzességét – tolt vissza Ágihoz. Ági… Vágytól kitágult pupillák, remegő orrcimpák. Piruló arc, verdeső cicik csodája a két vörös málnaszem. Mellbimbók. A számba vettem. Az íze is olyan volt. Matató ujjak a feszülő dióim között. Szorosan nyomódó tenyér, hátul, a zacskóm mögött.
– Most engedem. – súgta Zsuzsa – most lökődj nagyot! Elengedett.

A nyomástól megszabadult erek megteltek, majd szétvetett a bezúduló friss vér. Ágnes teste ívben feszült, hosszú combjaival átölelt. Akkor belevágtam. A gerincemen éreztem összekoccanó sarkát, körmeit a vállamon. Csak egy pici vér volt semmi több. Lassú, gyengéd mozdulatokkal kezdem. A hullámzás nőtt, a sóhajok sikollyá nőttek. Egészen magára húzott. Fel és lejtette medencéjével az ágyékom, hatalmas erővel szivattyúzta a lőcsöm hosszát.
– Ugye micsoda szufla van ebben a törékeny lányban – nézett rám Zsuzsa, majd Ági fülébe súgta: Élvezz csak kedves és most anyuci is jön. Ági szája fölé kuporodott.
– Tudod – fordult szembe velem Zsuzsa – a mostani nevelőapám a téeszben csinálja ugyanezt… Sokszor láttam már fedeztetést. Mindig tanul valami újat az emberlánya… A lófasz azért sokkal nagyobb! – tette hozzá hamiskásan. A vaskos combok szétnyíltak előttem. A széles, barna csípő lassú köröket írt.
– Fúúú – hunyta le a szemét – a baszás sem rossz, de a nyalás az igazi! Az öle kitágult, a fekete szőr között vörösen türemkedtek elő a szeméremajkak. Az ujjnyi csikló épp Ági nyelvéhez ért.
– Hogy lefetyel az édes! – Sóhajtotta. Te! – fordult hozzám – Te… El ne menj! Ági punija mint egy eleven marok szorította a farkam, s ahogy ringott, minden kis belső eret, bordát, éreztem pattanásig feszülő bunkóm körül. Közel voltam, nagyon közel…
– Ó! Nagy ég! Ez most… Ááá! Most nagyon… Bele ne engedd neki! – nyílt rám a nagy barna szem – akkor inkább: ide! Cuppanva, lomhán bukott előre, két hatalmas mellét tenyerével összefogva, előránduló farkam körül.
– Ne – tiltakozott Ágnes – ne! Már majdnem jó volt! Mit csináltok?
– Gyere és nézd! – hajolt vissza Zsuzsa – itt a dudám között. Mindjárt előjön neki! A nagy, telt keblek szorosan fogták a rudat. Egészen betakart. Lassan mozgatni kezdtem a hatalmas dinnyék között. Mint egy egyderekú vörös kalapos gonosz törpe, amelyik elbújik, de előjön megint.
– A szőrös zacskód csikizi a pocakom! – rázkódott alattam a nagy has. Ági! Segíts neki! Segített.

Terpeszben állt fölém. Nyelvemmel kutatni kezdtem a lucskos hasítékot. Hirtelen előre hajolt, keskeny tenyere fenekem vágatán siklott végig. Egy vékony fürge ujj az ánuszomra szorult. Benyomta. Épp elérte a prosztatát…
Mintha áram ütött volna meg! Felegyenesedetem, de elsötétült a világ. Szédülten zuhant rám az ágy.
– Nézd! – kerekedtek el a lányszemek – ezt nézd! Hogy fröcsköli…
– Ki hinné, hogy ennyi volt még benne? Igazi geci puttony!
– Az íze is más – gyűjtötte össze a pici nyelv a lehullott fehér cseppeket – mint tegnap volt. A másik cicid végére is kapsz egy puszit! – Hajolt Ági a nagy sötétudvarú bimbó fölé. Az ágy lába kitört hármunk súlya alatt. A lányok egymással foglalkoztak. Kuncogás, nyögdécselés és sóhajok. Kicsit már zavart.

Az ablakhoz léptem. A gyertya fényéhez tartottam az órám: gyorsan telik az éjszaka… Zúgott a fejem, a térdem remegett. Szinte semmit sem aludtam az eltelt huszonnégy órában! Az ablaknál álló afrik szagú fotelba zöttyentem le. Álomba zuhantam. Nem tudom, meddig tarthatott. Csupasz combomra valami forróság hullt. Az ébresztett fel. Az ablakban gyertya még világított, olvadt cseppjei a párkányról apró erekben folytak tovább. Az ablakon túl már szürkült. Vasárnap van, ilyenkor később van az ébresztő. Még néhány óra addig. A megrokkant ágyon a két lány aludt. Mezítelen combokkal összefonódva, csupasz szemérmükkel a gyűrt lepedő felett. Csapzott fekete és szőke hajuk összekuszálódott, mellük egybeért. Vigyázva, hogy zajt ne üssek, papírért és ceruzáért nyúltam. A látvány annyira szép volt! Nem hagyhattam elveszni… Margit kezéből kihullott a villámzáras műbőr neszeszer. Mindannyian az igazak álmát aludtuk. Ő talált ránk. Sok év telt el azóta! A képek most itt vannak a falon. A szélük már csupa lyuk a gombostű nyomoktól. Ha szemle jön, olyankor mindig leveszem őket. Nem szeretném, ha elvesznének.

Itt megbecsülnek és tanár úrnak szólítanak. Most épp nyolcadikosokat tanítok. Csupa rendes fickó. Nem kérdezzük egymás múltját. Az igazgató úrtól vettem át az osztályt. Ő már szabadult. Szerencséje volt, csak egy rendbelit vertek rá… Jó helyem van, nem panaszkodom! Még számítógép és internet is van. Igaz, ritkán férek hozzá. Várom a júliust. Azt, hogy nyár legyen! Akkor szabadulok. Újra fogom érezni az édes, nyári záporok illatát…

Erdei Extrém szexkalandok

Ugyanaz a repedezett, szomjas föld, melynek nem használna sem szemránckrém, se száguldó vihar. Szorít és sűrű a meleg.
Mint egy katlan a pokol tornácán. Mellettem a konyhakésen barnára száradt a vér.
A semmi közepén kapaszkodik a réglátott Y-ágú fa. Korhadt testében apró rovarok és éhező élősködők jelentik az egyetlen kapcsolatát az élettel. Még egy halovány ágacskát erős jóindulattal beszámíthatunk, amely csálén tétovázik, mint lebénult aggastyán makrancos kisujja, ami a szuvas törzstől függetlenítve magát, virtustáncba kezd a végső búcsú előtt.
Imélda! Vele voltunk itt egyszer… Merre jársz, Imélda?
Minden ugyanolyan a szigorú, sötét hegyek is, a szétszórt mákszemekként pattogó tücskök is mint amikor előzőleg itt jártam. Szinte ugyanolyan…

Majdnem… A fa mégis más! Két évvel ezelőtt nem volt az élettelen törzshöz egy kimerülten vergődő lány kikötözve.
Forrón ölel a fény.
A lány kitárt szemében, apró tavak mögött félelem és beletörődöttség egyszerre látszik.
A hegy kalapja hirtelen füstölni kezdett és vaskos felhők törtek elő, elárasztva a völgyet, és süvítve, port söpörve a közeli falu felé. Ahogy résnyire nyitott ajtón óvatosan bekúszik egy kesztyűs kéz, és eléri a villanykapcsolót, úgy szakadt le egy pillanat alatt a sötétség. Egybefolytak a színek, majd mind eltűntek. Feketébe hajló szürke lett a világ. Közepén a kipányvázott áldozat, szemében riadt kérdés.
Zúgott, csattogott, ökölnyi cseppek gyorsulva kopogtak, és nyomtalanul bekúsztak a talaj ráncaiba. Minden szürke és fekete. Csak a repesztő villámok pattogtak jégfehéren a fatörzs körül, egymást érve. Mintha az Y-fával és az ártatlan áldozati báránnyal együtt a völgyet akarnák eltörölni.

A szomjas föld megtelt, feszülő bendővel sarat böfögött, a csuklójánál odakötött lánnyal együtt várta a kegyelemdöfést.
Elindultam volna a vén fa felé, kiszabadítani a lányt, mert a törzshöz lapulva sem nyújtott menedéket a két kopár és az egyetlen csenevész ág. Először a saját kötelékeimet kellett kínlódva lefejteni. A konyhakés nyele ragacsos.
– Megyek már! kiáltottam, de hangom elnyomta az égi ütőzenekar.
Haja már rég a fejére lapult, patakokban vezette a szertelen vizet, arcát köpködte a szél, ruháját a testéig csapkodta, talán tovább is, magányos lelkéig.
– Megyek már!
Ijedt, könyörgő tekintetét le sem vette rólam, amíg kiléptem a háromfalú kunyhóból. Alattam ólomlábak.
– Megyek már! Reméltem, hogy a villámok fényénél leolvassa a számról, és reményt kap.
A talaj mind síkosabbá vált meztelen talpam alatt, kétoldalra csúsztam, és bokáimat markolta az agyag.
Cap, cap…
A lányon csupán egy átázott, metálfényű dzseki, derékig érő, hogy kikötözött állapotban a hátát ne sértse fel a durva törzs. Mellei és hasa fedetlen, és deréktól lefelé egyébként sem takarta volna semmi.
Minden előreirányuló lépésem oldalra folyt. Felsülés határán küzdve, az esőház nyílása előtt toporogtam bosszúsan.
Cap, cap… Tapadt és csúszott egyszerre!
A lányról ömlött a víz, villámok seregei a völgyben cikáztak.
Tekintete lassan ugyanolyan belenyugvóvá vált, mint amikor megpillantottam. Négykézlábra ereszkedve próbáltam utat törni magamnak, de térdeim és kézfejeim csak csucsogtak a ragacsos sárban…

*

– Tudjátok, mit álmodtam? kérdeztem.
– Valami jó dugást? Vagy egyéb, makkal kapcsolatost?
– Én is szoktam a makkommal álmodni…
– Kit érdekel a te makkod?
Úgy tűnt, útitársaimat az álmom sem érdekelte. Négyen ültünk a kocsimban, de a jókedv foka és mennyisége megfelelt egy osztálykirándulós buszba préselt, féktelen kamaszokénak.
– Annak a hegynek a tövében mutattam -, egy tipptop kis falu…
– Odamegyünk? hüledezett Feri, aki térképpel a térdein igyekezett navigálni, mivel már induláskor sikeresen elprogramozta a gps-t.
– Nem oda, de erről álmodtam. Egy völgy a falu mögött… – próbálkoztam ismét előhozakodni az álmommal.
– Akkor jó! Már megijedtem, hogy egy faluban leszünk eldugva két napig, ahol már délután semmi élet, mindenki behúzódik a házába Feri megnyugodva csukta össze a térképet.
– Kocsma csak lenne! Minden faluban, minden sarkon van… szólalt meg mögülem egy eddig ismeretlen kolléga.
– No jó, de semmi éjszaki élet…
Egy kétnapos továbbképzés irányába tartottunk, kevés lelkesedéssel, de annál nagyobb vidámsággal felszerelkezve. Kollégám, Feri valahogy kilogisztikázta, hogy útközben fel tudtuk venni egy testvércég munkatársait is, így lettünk félúttól négyen a kocsiban.
– Lesznek ott csajok is? kérdezte egyikük, aki még nem járt ilyen épületes összejövetelen.
– Sajnos nem hazudtuk Ferivel összhangban, kellő keserűséggel hangunkban.
– Csak a Gizi néni, aki hajnalban káromkodva eteti a tyúkjait. Erre fogunk ébredni! folytattam.
– Hacsak fel nem ébredtél már addigra a kukorékolástól, mert Gizi néni kakasai már félhárom körül elkezdik tódította Feri a rémmesét.
A tükörből láttam, hogy a vadonatúj kolléga eddig virágzó jókedve beteges-szürkévé fakult, míg a másik majd kipukkadt az elfojtott röhögéstől.
– Megnézhetnéd, hogy hol kell lefordulni! kértem Ferit komoly képpel, s bár tényleg nem tudtam pontosan az útvonalat, élveztem a hátsó ülésről szerteszét röpködő, kétségbeesett pillantásokat.
Kopott település fakó házai között haladtunk.
– Allergiás vagyok a szőrre jelentette ki Tamás, az új kolléga, miközben tekintetéből azt olvastam le: `csak nem itt lesz a szállás?`
– Gizi néni alig-alig szőrös… Levedlette.
– Állatszőrre!
– Hát itt majd kigyógyulsz az allergiádból! vigasztaltuk.
– Mert nincs állat? csillant fel valami reménysugár az arcán.
– Gizi néninek annyiféle van, hogy egymást semlegesítik. Majd látod, ahogy mind ott legelésznek a vadkenderben!
– A házban csak macskák vannak, talán tíz-tizenkettő…
– Meg az öreg kutya nyolc kölkével…
– És a birkák, ha nyitva felejted az ajtót, betévednek… de azoknak nem szőrük van, hanem gyapjuk… – folytattam a tükörbe nézve. Csodálkoztam, hogyhogy nem vette még észre az ugratást, amit három irányból kapott.
Egy apró település végén leeresztett sorompó, s előtte növekvő kocsisor. Beálltunk ötödiknek.

Nyíltak az ajtók, kiszálltak az utasok, mindűk hosszabb várakozásra rendezkedett be. Mi is toporogtunk a kocsi mögött, és hallgatásba burkolózva töprengtünk, mivel lehetne Tamás maradék kedvét még inkább elvenni a továbbképzéstől.
A legelső, a sorompónál veszteglő autó tövében ismerős arcokat véltem felfedezni két nőt -, és Feri egy mozdulattal jelezte, hogy ő is látja. Nem tudtam még, mire lesz jó, de élénken jártak a gondolataim, hogyan lehetne hasznosítani azt a társulatot, akik ugyanoda tartanak, s akikről a továbbképzések terén szűznek tekinthető Tamásnak eddig nincs tudomása.
A megoldást az egymás után következő események nyújtották, melyekről tudjuk, hogy az időbeli sorrendiség nem jelent feltétlenül ok-okozati összefüggést. Hacsak nem tesszük azzá a történéseket!
– Ne búsulj! szólalt meg Feri, és cigivel kínálta Tamást. Majd vigasztalódsz Gizi nénivel és az ő kedves, szőrmók macskáival!
Ugyanekkor elindult felénk a legelső kocsitól az egyik csaj, Anikó, kezében egy pénztárcával, s a másik utas micsoda véletlen: Gizi nevű, idősebb hölgy érdeklődéssel tekintgetett kétirányba, vonatot remélve.
– Hová-hová, széphölgy? szólítottam meg Anikót.
– Sziasztok! Itt láttam egy zöldségest, veszek egy pár banánt, míg fel nem nyitják a sorompót.
– Hogy van Gizi néni? kérdezte Feri. Úgy tűnt, ő is felismerte a névazonosságból adódó ugratási lehetőséget.
– Kérdezzétek meg tőle! válaszolt hetykén Anikó, jelezve, hogy nincs elragadtatva az úti- és továbbképzés-társ kolléganőjétől.
– Csak azért kíváncsiskodom, mert Tamás barátomat, aki új kolléga, nagyon érdekli Gizi néni folytatta Feri zavartalanul, de Anikó egy legyintéssel válaszolt és elsietett a banánkupac irányába.
– Ő a lánya! súgtam Tamásnak titokzatosan.
– A Gizi néninek? pislogott, eszébe sem jutott, hogy nem a tyúkos-kakasos-macskás Gizi néniről van szó, aki nem is létezik, s nem a kitalál Gizi néni lánya állt velünk szóba az előbb, hanem mindketten kolléganők egy másik leányvállalatnál. Még csak nem is rokonok.
– Ühüm.
– Ez egy nagyon jó kis csaj! mosolygott elégedetten.
No megállj! Nem kell neked elégedettnek lenni!
– Gizi néni is jó nő! Mutattam a méreteket kétfelé kinyújtott karommal: – Ilyesmi. Nem egy gazella, de ő ott is alszik a szálláson, a lánya nem. Gizi nénivel viszont tudsz majd tervezni szabadidős programot!
– Helyes kis bajusza van… – egészítette ki Feri a bemutatást.
A vonat még sehol, de Anikó visszafelé iparkodott.
– Kértek? mutatott a banános szatyorra.
– Nekünk is van… banánunk.
– Tamás alig várja, hogy megmutathassa az ő banánját Gizi néninek.
– Oké, majd összeismertetlek benneteket! nevetett Anikó, és otthagyott bennünket.
Negyedik társunkon pedig nagy igyekezettel palástolta látszott, hogy magában kibogozta a szálakat, és tisztába jött mindennel. Vagy ő már ismerte Anikót, és így rá nem hatott a rögtönzött vicc. Csupán Tamás maradt ugratásunk naiv célpontja.
Az út hátralévő részében mindannyian feszülten figyeltük, hová is lyukadunk ki, de ezt hárman jól palástoltuk, mert ha már eddig nem vette észre – Tamás nem tudhatta, hogy mi is most járunk először a vándorló továbbképzés aktuálissá vált helyszínén.

*

Némileg a világvégén túl, de frissen festett, barátságos panzió fogadott.
– Isten háta mögött! jegyezte meg egy zalaegerszegi kolléga, aki talán legmesszebbről érkezett, és egy méretes keresztre mutatott, amely tényleg háttal állt az épületnek. Hangja tompán és vészjóslóan koppant.
– Hol vannak a tyúkok? kérdezte Tamás, és elégedetten szemlélte a bejárat mellett dohányzó csajokat.
– Főleg csirkék, de egy-két rágós tyúk is akad, ha arra támad gusztusod! válaszoltam.
– A macskákat meg ne kérdezd! figyelmeztette Feri.
A délelőtt elég kellemesen telt, mivel csak másfél órát jelentett ebédig, és végre többszöri nekifutással – elmesélhettem álmomat a körülöttem ülő, érdeklődést mutatóknak.
– Hol van az a völgy? kérdezte Anikó, két kollégán keresztül.
– Itt, nem olyan messzire, szinte mellette jöttünk el.
– Szeretem az ilyen helyeket! Megnézzük?… Gyorsan elhallgatott, mert idős kolléganője `a Gizi` hegyezni kezdte a füleit.
Mások is jelezték érdeklődésüket, bár nem elsősorban az álmom irányába, hanem a kirándulás lehetősége izgatta a társaságot. Inkább, mint itt punnyadni!
Nem arról híresek a továbbképzések, hogy hízókúrának tekinthetők – hiszen akkor hol jelentkezne a szervezők kialkudott haszna -, de kivételesen hatalmas adag, ízletes ebédet kaptunk. Többen arra gyanakodtunk, hogy valami nagy akcióban szerezték be a nyersanyagot, és ma jár le a szavatossága, sürgősen mind el kellett készíteni. Szinte elröppent az ebédidő.

A délután sokkal lassabban telt. Az álmommal már nem foglalkoztunk, és eldöntött tényként kezeltük, hogy néhány teli üveggel felszerelkezve meglátogatjuk az Y-formájú fát és a völgyet.
Valamit mondott, majd kislányosra formázott bolti fogaival mosolyt villantott felém Gizi. Mégiscsak előnyösebb, ha száját eltakarva sugdolózik, ahogy szokása. Szólnom kellene afféle jó kollégaként -, hogy nézze meg tükörben azt a látványt, amivel környezetét károsítja esztétikailag? Inkább hallgattam, és reflexmozdulattal egy öblös poharat toltam feléje. Hátha kiteszi a protkót, mielőtt a következő durva mosoly nyomán kirepülne, és önálló csattogásra kélne az asztal közepén.
Gizi megint súgott valamit, a műveletet kísérő szájtakarással. Nemcsak a tejfog-feelinget nem láthattam így, de még a dús, kiszőkített bajuszkát sem.
– Azt mondja, hogy ő nem tud veletek menni… – tolmácsolt Anikó.
– Minő veszteség! Feri megjegyzéséből hiányoltam a szemernyi sajnálkozás mímelését.
Micsoda kolléga az ilyen?
Újabb szájtakarás jelezte, hogy a háttérben néma hozzászólás zajlik.
– Érti ezt valaki? türelmetlenkedett Tamás, kerülve a hibbantaknak kijáró legcsekélyebb megértés látszatát is.
Micsoda kolléga az ilyen?
A továbbképzésnek álcázott rendezvény azért tőlünk függetlenedve, zavartalanul folyt. Az előadó éppen olyan témából igyekezett kiverekedni magát, amely problémakörben szerintem mindenki otthonosan mozgott rajta kívül.
Hátradőlve hintáztam egy kicsit a szék két hátsó lábán. Végigtekintve az U alakban elhelyezett asztalok partján, mindenütt nyugalmas, önálló vagy kétszemélyes, de a tárgyhoz legkevésbé sem köthető tevékenységet tapasztaltam: békés rejtvényfejtést, pletykás kávékevergetést, lapos méregetéssel vegyített, részletekbe menő kitárgyalást… Mikor visszadöccentem négylábú alátámasztásra, Gizi még mindig kommunikált, de Anikón kívül, aki kötelességének érezte a feszült figyelést lassan mindenki feladta, hogy kibogozzon valamit a némán eltakart monológból.
Micsoda kollégák az ilyenek? Titokban biztosan még ki is nevetik!
Némelyek még udvariatlanul el is fordultak, és egymás között gúnyos véleményüknek adtak hangot, illetlenül nevetgélve.
Szerencsére az előadó szünetet jelentett be, így sietve kimentem röhögni.

*

Két kocsival indultunk el. Azért kellett korlátozni a létszámot, mert csak két olyan ember akadt köztünk, aki vállalta a szeszfokmentes vezetést.
Megálltunk tankolni a falusi vegyesboltnál, s vásárláskor bárki nemcsak a saját fogyasztási szokásait vette számba, hanem gondolt a többiekre is akik szintén ugyanezzel a szisztémával szerezték be az innivalót -, úgyhogy több napra elegendő ilyen-olyan italt pakoltunk be a csomagtartókba.
– Lenne kedvem felmenni a csúcsra Anikó észrevette az Y fán a megkopott turistajelzést, és mutatta a következőt a hegy lábujjánál.
– Felviszlek én itt is a csúcsra, egy lépést se kell tenned! Tamásnak letörhetetlen jókedve kerekedett, mióta rájött, hogy nemcsak macskák és tyúkok nincsenek, de Gizi néni sem. Azaz csak Gizi nevű kolléganő, akit azért kis ügyességgel ki lehetett kerülgetni.
– Arra az igazi csúcsra gondoltam… – mutatta Anikó.
– Annál csak igazibbat mutatok neked!
A másik kocsi utasai is odaértek, csörömpölve kipakolták az üvegeket a háromfalú esőházikó tövébe. Hamarjában körbekínáltak mindenkit.
– Ki jön velem? Anikó nem adva fel a tervét.
– Ki akar játszani? kérdezte Klaudia, akit csak Klaunak nevezett mindenki.
Feri, Tamás és a többség a játékot tartotta érdekesebbnek, éppen arról szavaztak, hogy inkább üvegezzenek vagy mégis üvegezzenek az előbbi az üvegek mielőbbi kiürítését célozta, a második ötlet mibenléte még homályos maradt -, amikor négyen, vállalkozó kedvűek elindultunk a hegynek fel. Mielőtt a fák eltakartak volna bennünket – ugyanakkor jótékonyan elrejtették kíváncsi tekintetek elől a völgyben készülődő játékot is – még láttam, hogy egy újabb, harmadik autó érkezett a továbbképzésről hogy találtak ide? négy leereszteni kész, vidám utassal.
A levegő zöld volt, a levelek csöndet árasztottak. Az ösvény lankásan emelkedve kerülgette a hegyet. Kipirultunk, nagyokat szuszogtunk és sajnáltuk, hogy mindössze 2 üveg vodka felejtődött nálunk, az is véletlenül maradt Anikó méretes válltáskájában.
– Azért kifizetted a boltban? kérdeztem.
– Nem kellett volna? Jókor szólsz már!

Közvetlen előttem lépegetett, s ez kifogástalan kilátást biztosított számomra, hogy felváltva nézegessem az avarral borított vagy csupasz emelkedőt, és a feszes farmerba préselt popsit. Egy-egy kapaszkodónál éppen szemmagasságomba kerültek a félgömbök, ezért többnyire oda koncentráltam. Máskor kicsit lefelé kellett néznem ehhez, de mivel úgyis érdemes volt gyakran a lábam elé tekintgetni, nem esett nehezemre folyamatosan a ruganyosan himbálózó mozgást tanulmányozni.
Mögöttem Rita kapaszkodott akit ha Rejtő ismert volna, teljesen babaarcúnak jellemezne -, a sort pedig Attila zárta szorosan. A sereghajtó elkezdett vicceket mesélni, mert nagyon szereti ezt a műfajt, sajnos az előadásmódja hagy némi kivetnivalót magából, ezért többet szórakoztunk az ő hahotázásán, mint a viccein. Mindenesetre kellemes hangulat jellemezte a felfelé utunkat – s bár többször igyekeztünk felméri a fák közül néha kikukkanó hegycsúcsig hátralévő távolságot -, egyáltalán nem tűnt fárasztónak a túrázás.
– Itatás! torpant meg előttem Anikó, és előhúzva az egyik üveget, azt kézről-kézre adtuk, majd folytattuk a laza hegymászást.
A vodka nyomán még szomjasabb lettem, s még felszabadultabban röhigcséltünk Attila viccein, figyelmen kívül hagyva az esetleges poénok időzítését és találati arányát.
Az este lassan de határozottan alászállt.
– Itatás! kurjantott Anikó, és felénk nyújtotta az üveget.
– Először te! hárítottam el egy kézmozdulat kíséretében.
– Majd én a maradékot… – szabadkozott. Hagyjatok ám!
Mire a többiekkel meghúztuk, a már egyébként is megfogyatkozott mennyiségből egyetlen csepp sem maradt, ezért elővette a vodka-készlet második üvegjét, és azzal egészítettük ki folyadék-igényünket.
– Nem panaszként mondom, de jobban esne egy pohár hideg víz…
Ezzel valamennyien egyetértettünk, viszont véleményünk nem gátolt meg abban, hogy a következő `itatás` felkiáltáskor eltüntessük az összes maradék szeszt.
Felérve a csúcsra, barátságos szellő lengedezett körülöttünk, és még éppen elcsíptük a sötétbe boruló táj utolsó pillanatait. Kedvem támadt volna átölelni Anikót, és tekintetünkkel közösen belesüppedni a feketébe hajló, jó illatú nyugalomba.

*

Különleges szelleme van az esti erdőnek. Rejtélyes zörrenések, zizzenések támadnak fel minden irányban, mintha manók és tündérek kelnének életre az egyre szűkebbnek tűnő, el-eltünedező turistaút mentén. Kissé botladozva haladtunk lefelé, melyhez hozzájárult a váratlanul elénk toppanó gyökerek, kövek hada és egyéb akadályok mellett a kiszámíthatatlanul lejtős út és az elfogyasztott vodkamennyiség is.
Furcsa hangulata van egy völgynek is, amelyen vidám tábortűz lobog, s a piros lángnyelveken túl derűs, hangoskodó alakok mozognak. Állt a bál mondanám, ha a bál fogalma azonos lenne a hamisan, ám annál harsányabban éneklőkkel és a háton fekve, kezet-lábat magasba nyújtva táncolókkal.
– Kicsit sokat ittam súgta Anikó a kétségtelen diagnózist.
– Semmi gond, én is! vigasztaltam. Majd vigyorgunk folyamatosan, legalábbis én biztosan.
Rita, a babaarcú lány és Attila jó pár lépéssel előttünk tartottak, s már a lomhán hajladozó, erre-arra füstöt köpő tűzhöz értek.
– Figyelsz rám? kérdezte még mindig súgva.
– Persze, mondjad!
– Nem úgy értem… Tudod, nem szoktam ennyit inni, sőt semennyit… azt hiszem, most eltúloztam. Figyelnél rám, hogy ne essek össze vagy ilyesmi?
Átkaroltam a vállát és magamhoz húztam. Sokkal bizonytalanabbul mozgott, mint én. Jólesett a közelsége, a puhán-feszes női test melege, a karomhoz érő haja… Mintha egy pillanatra a fejét is a vállamra hajtotta volna!
– Jól van, vigyázok rád. Legfeljebb együtt alszunk el valamelyik bokorban Kihasználva az alkalmat, magamhoz szorítottam.
– Bocs bontakozott ki bizalmaskodó ölelésemből pisilnem kell.
Négylépésnyire eltávolodott, s már csak elmosódott foltot láttam a sötétben. Az Y-alakú fa közelében én is lehúztam a cipzáromat…
– Ki vagy? kérdezte tétova hangon a vén törzs felől valaki.
– Kinn vagyok… – válaszoltam szórakozottan, és úgy döntöttem: nem hagyom magam megzavarni.
A korhadásnak indult fatörzs különös női altján – tovább kíváncsiskodott:
– Imre?
– Megismersz a csobogásról? csodálkoztam.
Anikó, mint vadászó nagymacska, puha léptekkel megjelent mellettem:
– Kivel beszélgetsz?
– Nem tudom, de valószínűleg nem a kiszáradt fával válaszoltam, miközben befejezve az eredetileg tervezett műveletet, visszahúztam a cipzárt.
– Klau vagyok… – mutatkozott be a hang.
– Á, Klaudia, mit csinálsz a sötétben? Ijesztgeted a pisilőket?
– Fenéket! Nekem is kellene… – válaszolt a panaszos hang a fatörzs felől.
– Mit segítsek, Megpisiltesselek? nevettem. Kár, hogy nem szóltál előbb, kölcsönösen megoldottuk volna egymás folyóügyeit…
Anikó is felkacagott, aki hozzámsimulva várakozott, majd súgva kérdezte tőlem:
– Te szereted a pisi-szexet?
– Nem tudom még, egyszer csak ki kell azt is próbálni! A bugyi-lehúzás még érdekel, aztán meg majd meglátom… – feleltem hangosan, hogy Klaudia is hallja, és az Y-fához lépkedtem.
Karjaival hátul a fatörzset öleltem, mintha oda lenne kötözve…
Nem `mintha`!
Ténylegesen megkötözték a csuklóinál fogva. Kitapogattam a vékony, sokszor körbetekert madzag végét.
– Neee! szólt rám Klaudia. Még legalább 10 percig így kell maradnom!
– Jól van tanúsítottam megértést, mintha akármit is értenék a helyzetből.-, majd később visszajövök kiszabadítani.
– Addigra összepisálom magam, nem bírom ki még tíz percig! reklamált altba hajló, többféle szeszről árulkodó hangján.
Ezt a részét tényleg meg tudtam érteni elsőséget élveznek a szükségletek – ha a kikötözéshez ragaszkodását nem is sikerült empátiával kezelnem.
– Mégis megpisiltetlek… – ajánlkoztam inkább, mintsem kérdeztem, s mellettem Anikó kuncogott.
– Húzd le a nadrágomat! vezényelt Klaudia.
– Nem látom.
– Nem nézegetni kell… elől van gomb.
Anikó is megszólalt:
– Segítek…
– Le tudok tán húzni egy nadrágot?! zsörtölődtem.
– A bugyit ne…! kommandírozott Klaudia. Nem értettem, de úgysem látszott a sötétben, micsoda bamba mosollyal fogadtam szót.
– Elég félrehúzni? kíváncsiskodtam. Állva akarsz pisilni? Kellene szerezni valami világítást, ilyet még nem láttam…
– Siess már, nem sztriptíz ez!… Most a bugyit… – Aha! A sorrend még ilyenkor is fontos a lányoknál, ahelyett, hogy egyszerre mindent le lehetne vetni. Elég addig!
– Tudsz célozni? kérdeztem ártatlanul. Anikó hol nekem támaszkodott, hol a fatörzsnek, és rázkódott a féktelen nevetéstől.
Klaudia is felengedett érezte, hogy azonnal megoldódik a gondja -, és térdtől felfelé óvatosan süllyedni kezdett a fa mellett.
– Segíts leguggolni valameddig… a karomnál… ne röhögtess! – Pedig csak azt javasoltam, hogy összecsippentem alul a punciját és úgy tud majd állva is célozni. Aaaah! Ez felér egy orgazmussal!
– Érdekes, az én pisilésem nem volt ekkora élmény… – tűnődtem hangosan.
– Az enyém sem. Biztos, mert egyedül csináltam! kacagott Anikó.
A tábortűz felől egy imbolygó alak közeledett:
– Kiszabadultál? kiabált már messziről. Akkor újra indul a stopper, vagy más büntetést kapsz.
– Nyugi, minden rendben! szólt vissza Klaudia Tamásnak, aki jött ellenőrizni a kikötözött játékost.
– Mit csináltok? kérdezte az, amikor észrevette, hogy immár hárman állunk a fa körül. Aztán úgy vélte, minden világos: Ja! Szaxizás? A fogoly éppen megpróbált felemelkedni guggoló helyzetéből. Maradj csak… aztán kiszabadítalak! Felénk fordulva: – Köszi srácok Még nem tűnt fel neki, hogy Anikó személyében egy nőt tisztelhet, nem is akármilyet, s engem sem ismert fel, de vegyük figyelembe, hogy nem is ránk koncentrált mindjárt megyünk mi is!
– Kösz mindent! Klaudia is jelezte, hogy nyugodtan otthagyhatjuk Tamás társaságában.
Rólunk immár tudomást sem véve, a magasabb sötét folt szorosan a guggoló feketeséghez lépett, és talán belemarkolt a hajába.
– De sürgős lett! hallatszott még Klaudia incselkedő reklamálása, miközben mi diszkréten távolodtunk.
– Szerinted is leszopja? súgta elgondolkozva Anikó, majd mindenféle átmenet nélkül éktelen kacagásban tört ki.
– Biztos vagyok benne.
– Te is szeretted volna? komolyodott el hirtelen. Azért tüsténkedtél körülötte? Megállt a tűz és az Y-fa között félúton, és szembefordult velem.
– Láthattad, hogy segítettem neki.
– Éppen ez az! Lehúztad a bugyiját, fogdostad a puniját…
– Nem fogdostam, csak épp` hozzáértem.
– Melyikünk a szebb? kérdezte váratlanul, és újra elindultunk a többiek irányába.
– A tiédet még nem láttam…
– Ami láttál belőlem! Arcom, alakom?
– Komolyan kérdezed? Nem szoktál tükörbe nézni?
– De sötét van! Sötétben minden puni egyforma… és minden száj… – Megint megállt: – Te, szerinted tényleg leszopja a fának kötözve? Ezen menetrendszerűen ismét hahotázni kezdett.
A tábortűz mellől Feri emelkedett fel éppen, és oldalazó mozdulattal elosonni készült.
– Meguntad? kérdeztem kollégámat.
– Megmozgatom a lábam…
– Ne siess! nevetett Anikó, és belecsimpaszkodott a karomba. Ha Klaudihoz indulnál, most foglalt még…
Feri megtorpant.
– Miért kötöttétek ki? próbáltam megérteni a az események láncolatának azt a részét, amik akkor történtek, míg mi a vodkás hegymászást gyakoroltuk.
– A játék egyszerű volt: mindenki mondott egy feladatot, amit az hajtott végre, akit üveggel kipörgettünk. Éppen Klaudi javasolta, hogy a következőt pedig ki kell kötni 30 percre a sötétben, amikor kipörgette saját magát… Tényleg van nála valaki?
Anikó alig bírt magával, parttalan jókedvében, fuldokolva igyekezett kimondani:
– De van ám!…haha… Nekiszögezi a fának!… haha … a farkával.
– Ott voltatok? Láttátok?
– Nem látni semmit, de kitapogattam… – jegyeztem meg tettetett közönnyel.
Ismertem Ferit, a hatás nem maradt el:
– Szóval ti ketten kitapogattátok, hogy Klaudi szop valakit?
– Nehem… haha… kehettehen… csak őőő mutatott rám Anikó és akkor még csak Klau volt egyedül, őt kellett levetkőztetni…
– Nem lehet veletek beszélgetni! Toporgott: induljon-e vagy mégiscsak foglalt Klaudia? Eljössz velem? kérdezte röpke tétovázás után, kertelés nélkül Anikót.
– Most értünk ide, majd később esetleg beszélhetünk róla.
A tűz utolsókat pislogott, egy-egy imbolygó nyelv felbukkant még, mélybíbor izzása összeszorította a fénykört.

*

Rita végigfeküdt négy kinyújtott láb hullámain, és felváltva hessegette el a négykezes tapogatásra induló markokat. Kis fáziskésésének köszönhetően pillanatok alatt kibuggyantak a rezgő mellek, s amíg ezeket nevetve eltakarta a hegygerinc felett kúszó Hold elől, egy élelmes tenyér a bugyijába csúszott. Kéjes sikkantás.
Lábaim nehezek, néha megbillen alattam a kiszáradt völgy.
Klaudia nem az Y-forma fatörzs irányából, hanem valahonnan a ciripelő sötétségből bukkan fel Tamással a sarkában, és a parázsnak háttal álló Ferihez lépett. Szinte összepréselődött a két alak között, és évődő kacagással kezét nyújtotta egy közelben ücsörgő, hosszúnyakú üveget szorongató árny felé. Az árnyék komótosan felemelkedett, és már hárman fogták közre a viháncoló lányt.
Anikó úgy csimpaszkodott belém, mintha valami vásári körhinta lennék, amely levetni készül a bolond sokadalmat.
– Nincs is három kezem! tiltakozott Klaudia maximális hangerővel, hogy a továbbképzésről idemenekült mintegy tucatnyi kolléga és kollegina egyikében se maradjon kétség afelől, hogy két kezével mihez kezd a körülötte szorongókkal.
Távolabb, ahol bizonytalan hullámokat vetett a talaj, két térdelő alak simogatta egymás világító fenekét.
– Nem is szeretem a vodkát jelentettem ki.
– Én meg nem bírom csatlakozott Anikó, és majdnem elrántott, ahogy cicijei közé szorítva lelógó karomat, teljes erővel kapaszkodott, lökésszerűen kivédve a földmozgást.
– Kinek van vodkája? nyújtózkodott felém két esdeklő karjával Rita, akit szorgos partnerei közben csupasszá bontottak.
Jó volna leülni gondoltam ha nem akarna minden apró mozdulatra kifutni alólam a tücsökszőnyeg.
– Itt is van valaki? csodálkoztam, amikor mögülem csörömpölés hallatszott, s nyomában készséges üvegek teremtek mindenki markában.
Megörültem a sörnek és hamar belekortyoltam.
– Én tele vagyok, a kezem meg foglalt… – rikkantott Klaudia. Utoljára szólalhatott meg szabadon: leguggolt a három partnere előtt, és úgy tűnt, hosszabb időre a szája is foglalt lesz.
A rendületlenül egymás fenekét nyomkodó pár trióvá bővült, félkönyékre támaszkodva, közvetlen közelről tanulmányozta őket valaki talán két hosszú másodpercig, majd a némán gyömöckölők női tagja mögé térdelve bekapcsolódott a játékba.
Óvatosan leereszkedtem… Anikó óvatlanul rám zuhant.
– De virgonc vagy! csúfolódtam.
– Kihúztad alólam a támasztékot válaszolt, és megmaradt ölemben-fekvő helyzetében.
Mintha csak igazgatnám, végigsimítottam a vállán, oldalán, hasán, csípőjén, combján… és visszafelé haladva a popsiján, hátán… megint a popsiján… Mintha elaludt volna ebben a félig kitekeredett, kényelmetlen pozitúrában, meg sem moccant.
Környezetünk is lelassult. Megállt. Ahogy egy hatalmas vásznon a festett alakok, mintha mind megmerevedtek volna. Kívülállóként szemléltem a pause gombbal lebénított társaság feketével pacsmagolt képeit: Ritát, ahogy kéjesen elterülve élvezte a teste egész felületén osztozkodó, erőszakos kezeket. A vékony füstcsíkot eregető, hamuvá oszló parázs mellett Klaudiát, szájában és mindkét markában egy-egy duzzadó férfiszerszám. Arrébb a csókolódzók hölgytagja négykézlábra ereszkedve a hímek közé várta, hogy kétirányból belekéredzkedjenek.
Anikó sem mozdult. Csak a tücskök serénykedtek, és jobbom fedezte fel egyre merészebben a női test rejtekeit. Kipattintottam a farmerja elejét, és a meglazított nadrágot apró mozdulatokkal leerőltettem annyira, hogy ujjaimmal zavartalanul fészkelődhessek a mélyén. Felhúztam a felsőjét, kikapcsoltam a melltartóját és azt is a válláig toltam.
Valahonnan előkerült az a koma, akitől az imént a sört kaptam, és szorosan Anikó felhúzott térde és gömbölyödő popsija közötti területre helyezkedett.
– Csináld még! szólalt meg a lány, amikor kihúztam a kezem félgömbjei találkozásából. Maradj nyugodtan! reagált a fészkelődésemre, de azért kissé felemelkedett és ő is kényelmesebb helyzetre váltott.
Látszólag ekkor vette észre társaságunk háromfőssé terebélyesedését. Megfogta a zsúfolt villamosan lesből tapizó-módszerrel dolgozó idegen kezet és mintegy legalizálva annak törtetését, a félig-meddig lehúzott nadrág bejáratához helyezte.
Durcásan megmarkoltam a ciciket és kitapogattam a kúpos bimbóit, miközben a vérszemet kapó hármadik határozott mozdulattal lefejtette Anikó nadrágját bugyistól. Ani egy pillanatra szélesre tárva combjait, felém fordult fektében, és addig mocorgott, míg arcával sikeresen befészkelődött az ölembe. Megvillant a holdfény a szemében, amikor nadrágomon keresztül meredt farkamhoz ért.
Úgy látszott, Anikót nem zavarja, hogy hárman lettünk, sőt amikor nem érezte az összes kéz simogatását, felemelte a fejét, és megnézte, hová tűnt kettő. Éppen a saját nadrágját tolta le koma és húzogatott egyet-kettőt a szerszámán. Nem akartam lemaradni, hátradőlve kiszabadítottam én is a farkam, és éreztem, amikor abban a pillanatban forró ajkak érintették a tövét, majd Anikó felkönyökölt és rátapadt a makkomra.
Környezetünk is megélénkült. Az állóképek mozgalmassá váltak. Klaudiánál felszaporodott a társaság észre sem vettem, mikor és honnan került oda egy újabb farkalló -, már négyen váltogatták egymást. Egyikük fölött mindig olyan távolságban guggolt, hogy a földön heverőnek legyen elég tere a lökésekhez, s szinte mozdulatlanul tartotta a punciját, csak néhány erőteljesebb vagy váratlan impulzus rángott végig a testén egészen a mindig foglalt szájáig és rezgőmozgást végző két markáig.
Babaarcú Rita ketten igyekeztek ugyanazon a nyíláson keresztül megtömni, s mindhárman egymást kommandírozták harsány röhögés kíséretében.
Amarrébb, a másik mesterhármas két hímje éppen befejezte egymás váltogatását elől-hátul, s teljes egyetértésben szinkronürítést végetek a lány arcára.
Úgy gondoltam, hogy ha nem is a tulajdonomat sértették meg hogy is írja az Alkotmány? -, de mégis a birtoklási vágyamba zavart bele az Anikó összeszorított popsijánál, pemzli-kezelő mozdulatokkal ügyködő koma. El kell fogadni, mert mindig a nő választ, s ha éppen kettőt támad kedve egyszerre választani, hát legyen… de azért az első én akartam lenni. Anikó cuppogó fejét óvatosan megemelve kibújtam támaszkodó karja alól. Megértette a szándékomat, és máris elém fordította ingerlően domborodó félgömbjeit. Végre háborítatlanul nyomtam hozzá feszülő farkamat, és ujjaimmal éreztem, mennyire szabad és készséges a nedvesen kitárt punci. Nem is érdekelt már, hogy a másik koma Anikó arcát kezdte simogatni, jelezve, hogy amit meghódítani szeretne, az éppen ott nyílik, megfogtam üzemkész, felforrósodott szerszámomat és bevezettem a rejtekbe. Ki sem húzom addig határoztam el amíg tele nem töltöm a kelyhet. Jól is tettem, hogy nem tágítottam a négykézláb előre-hátra mozgó lány mögül, mert akadtak közben jelentkezők, akik egyből pótoltak volna: ketten is odasündörögtek, egyik kezükkel farkukat nyüstölve, másikkal megpaskolva Anikó fenekét… majd továbbálltak Klaudia táborába, ahol mindenkinek jutott feladat.
Az alul-fölül vagy elől-hátul felnyársalt Anikó mind hangosabb nyögésekkel jelezte, hogy félretéve a vodkát, teljes valójával itt tartózkodik, és finom érzékrendszerével átadja magát az őt bitorló két férfi kénye-kedvének.
A tücskök csak bámulták a továbbképzés résztvevőinek csökkentett létszámban jelenlévő csapatát. A parázs szégyenében pöfögött még párat, vadászni induló ragadozók világító szemével kikukkantott a hamuból. És a Hold?
Az öreg lapostányér fénylő képével ámuldozott, amikor az egyenként dolgukkal végző kollégák és így felszabaduló kolleginák óvatosan, hogy a többieket ne zavarják meg jól megérdemelt élvezetükben, megkeresték még lötyögős üvegjeiket és kipréselték a maradékot.
Sztorikat mesélve – és dicsérve annak az eszét, aki a rendszeres továbbképzéseket kitalálta öltözködtünk, és amennyire lehetséges volt, összeszedtük az üres üvegeket, jó cserkészekhez illően eltapostuk a tűz nyomát is, és a jóleső fáradtság ellenére egymás-szavába-vágós vígsággal tértünk vissza a panzióba.
Az éjszaka többünknek még nem ért ugyan véget, de igyekeztünk közömbös tekintettel elhaladni a hallban egymást okosító emberek mellett miért nem alszanak már ilyenkor? és lehetőleg elkerülni a kirándulásunkra vonatkozó esetleges kérdéseknek még a lehetőségét is.

A változatosság gyönyörei

Fáradtan dobtam félre a könyvet. Elég volt mára. Kezdtem úgy érezni, mintha az agyam egy vízzel telített szivacs volna; egy újabb csepp már csak akkor fér el benne, ha egy kifolyik alul. Mintha minden egyes sor olvasásával távolabb kerültem volna a végső céltól, hogy betéve ismerjem a Java nyelv rejtelmeit. Magamban szitkozódtam, ahogy a könyv címlapjára pillantottam: Programozás könnyedén. Méghogy könnyedén. A pillanatot is elátkoztam, amikor nagy reményekkel beleugrottam egy második diploma megszerzésébe, mondván, milyen jól fog mutatni majd a szakmai önéletrajzomban. Baromság. A kutyát sem érdekli, hány diplomád van, ha nem tudod jól eladni magad. Azt pedig nem tanítják egyetlen főiskolán sem.

Elbattyogtam a hűtőszekrényig, és kivettem egy sört. Hatot vettem, ma estére elég lesz. Az alumínium doboz oldalán apró cseppekben gyöngyözött a lecsapódott pára. Holnap vizsga, gondoltam magamban, de hamar arra a meggyőződésre jutottam, hogy már vajmi kevéssé érdekel az egész. Pedig ez az utolsó vizsgám. Na meg az államvizsga, de az már gyerekjáték lesz ehhez képest. A sörösdoboz halk szisszenéssel nyílt ki. Pont jó a hőmérséklete.
A változatosság gyönyörei részletei…