Csak feküdtünk, még mindig szoros ölelésben, nedveinkkel összekenve

Egyedül voltam otthon a hétvégén; a szüleim, a testvéreim mind elutaztak. Tanulni nem nagyon kellett, most inkább végre pihenni akartam, vagy pakolászni egy kicsit, esetleg megnézni egy filmet, olvasni, vagy amihez egyáltalán kedvem szottyan. Igazán kellemes, napos, amolyan globálisan felmelegedett kora őszi idő volt, akár még egy kis mászkálás is beleférhet, majd meglátjuk.

Gréta sajnos nem ért rá: vidékre kellett utaznia, ezért rá nem számíthattam. Ami nagy kár, mert végre több időnk lett volna egymásra. De azért alapvetően így sem panaszkodhattam: amióta hazajöttem az ösztöndíjról, viszonylag sok időt töltünk együtt. Együttlétünk természetessé vált: noha még mindketten a szüleinknél laktunk, és hol náluk, hol nálunk tudtunk csak együtt lenni, igazán olyanok voltunk, mint egy összeszokott szerelmespár: együtt járással, sokféle hétköznapi teendővel, feladattal, sok-sok közös jó élménnyel, néha-néha a helyzetből adódó feszültséggel, problémával, nézeteltéréssel – de azért ennél sokkal többször együtt alvással, és persze amikor csak lehetett, szexszel. Hogy őszinte legyek, mostanában talán kicsit több feszültség adódott az életünkben, és kevesebb szex; ami azt illeti, három hete nem feküdtünk le egymással, ami – azt a bizonyos ösztöndíjas időszakot leszámítva – megismerkedésünk óta nem fordult elő. Már csak ezért is jó lett volna együtt töltenünk ezt a hétvégét… De hát ez van. Nem lehet minden kívánságműsor.

Szóval otthon voltam, és éppen a filmeket böngésztem apámék polcán (nagy filmbuzik, és az ízlésükre panasz nem lehet, minőségi választék állt a rendelkezésemre), amikor csöngettek. Na, ez ki lehet. Kiballagok az ajtóhoz, megnyomom a kaputelefon gombját.
Ismerős hang.
– Viki vagyok. Bejöhetek?
– Ó. Szia, Viki. Persze, nyomom.

Viki Gréta legjobb barátnője. Mintha a szöges ellentéte lenne egymásnak a két lány: míg Gréta igencsak kis termetű, Viki jó magas; Gréta haja fekete, Vikié szőke; Gréta aprócska cicijeivel szemben Viki jó nagy mellekkel büszkélkedhet. Ha együtt vannak valahol, általában mindig Viki az aktívabb, közvetlenebb, barátkozóbb, Gréta inkább a háttérbe húzódik, és figyel: elsőre nem is túlzottan feltűnő jelenség. Szerintem tízből tízen Vikit veszik észre először kettejük közül, én is így voltam vele annak idején. De azért nem mindenben ellentétek: elfogultság nélkül állíthatom, hogy Gréta a legszebb az egész világon, ám ez nem jelenti azt, hogy Viki arca csúnya lenne; ellenkezőleg: a megszokott kategóriák szerint ő a klasszikusabb szépség, a dögösebb csaj.

Amióta Gréta és én összejöttünk, a mi kis hármas, illetve Viki barátjával, Mikivel (nem vicc! Viki és Miki!) négyes társaságunk rendes kis baráti körré alakult, sokszor együtt tanultunk, buliztunk, mentünk erre-arra, ahogy az kell, meg amennyire az időnk engedte. Vikivel kettesben viszont még sosem töltöttem időt – jutott eszembe, ahogy vártam, hogy felérjen az emeletre.

Kopogtak. Ajtót nyitottam. Puszi, irány a nappali, kérsz-e valamit, köszönöm, nem, mi járatban, gondoltam, benézek, mi van veled, Gréta nincs, azt tudom.

Ahogy az imént említettem, Viki igazán vonzó jelenség, nem vétetlen, hogy amikor először találkoztunk, bizony eleinte le sem tudtam venni a szememet a lábairól és egyéb berendezéseiről. Most kicsit mintha merészebb ruhát viselt volna az utóbbi időben megszokottnál; hosszú, karcsú, de sportos, szépen lebarnult, sima lábain nem volt harisnya, a könnyű vászoncipő fölött tökéletes boka villant, a jobbon ráadásul vékony aranylánc. Igen rövidszárú, alacsony derekú farmersort feszült a fenekén, fölötte rövid top, gödrös köldökében látszólag diszkrét, mégis figyelemfelkeltő piercing. Felsőingét a kezében hozta, jelezve a nyáriasra fordult őszi idő meteorológiai kettősségét. A top mély kivágása és testhez simuló kialakítása mágnesként vonzotta a tekintetet kebleire is, ha az ember sikeresen elszakadt az egyéb látnivalóktól, és még lágyan hullámzó sötétszőke haja is mintha a nyakát és a dekoltázst reklámozta volna: Ezt nézd! Ügyes, ravasz smink, ahogy azt csak Viki tudja: mintha nem is lenne, mégis megvan az igéző tekintet, a hibátlan színek és árnyalatok. Hiba egy szál se.

Mit mondjak, Viki ma valahogy különösen is vonzó jelenség volt. És mit mondjak, nyeltem is egyet.

Leült az egyik fotelbe, hosszú lábait keresztbe vetve. Én a kanapéra rogytam le, ahogy kis semmi aktualitásokról kezdtünk beszélgetni, ki hol van, mit csinál, mit tervez, ilyesmi. Viki közben egyszer csak felállt, és járt egy kicsit a nappaliban a könyveket és a DVD-ket nézegetve. Mivel főleg hátat fordított nekem, de közben szóval tartottuk egymást, kénytelen voltam – nem mintha ellenemre lett volna a látvány – úgy fordulni, hogy lássam ringó csípőjét, karcsú derekát és csodalábait. Nyeltem még egyet. Barátom, ez aztán a dögös nő. De mégis, mi ez, valami bemutató?

A kanapé mögött is volt egy polc, naná, hogy oda is jött, kicsit lábujjhegyre állva, nyújtózkodva nézte a kínálatot, miközben beszéltünk tovább erről-arról, így hát ezúttal jó közelről, alulról-oldalról nyerhettem kiváló betekintést Viki feszes hasára, szépen ívelt derekára, a keblek tekintélyes domborulatára, érezve ismeretlen-ismerős, kellemes illatát. Nem minden hatás nélkül.

Aztán hirtelen felém fordult, és azt mondta jelentőségteljesen: – Azért jöttem, hogy beszéljek veled valami fontos dologról.
Azzal lehuppant mellém a kanapéra, és komoly arcot vágva hallgatott egy kicsit, amiről okkal feltételeztem, hogy még nem maga a beszéd. Így hát vártam, bátorítóan megpróbálva a szemébe, nem pedig ezúttal felülnézeti perspektívából ábrázolt dekoltázsára vagy innen nézve hihetetlen hosszúnak tűnő lábaira nézni. Nem volt könnyű vállalkozás.

Aztán belekezdett. Miki otthagyta. Régóta gondok voltak már, tulajdonképpen már többször szétmentek, aztán megint összejöttek, míg én nem voltam itthon, azóta is csak kínlódtak, és egyre többször veszekedtek, se veled, se nélküled, de próbálták titkolni, és úgy tenni, mintha minden rendben volna. De nem volt minden rendben, most pedig mindennek vége.

Hallgatónak jobb voltam, mint együttérző vigasztalónak: nem nagyon tudtam mit mondani, csak hogy ó, de sajnálom, basszus, meg vagyok döbbenve, vagy valami ilyesmit. Viki meg csak ült, rám se nézve, mióta belekezdett a nagy monológba.

Mikivel hónapok óta nem működött már a szex sem. Próbálkoztak veszekedés után, előtt, helyett, de egyik sem vált be igazán, csak még több csalódás és újabb feszültség lett belőle.

– Nem tudom, miért alakult minden így – mondta remegő hangon, földre szegezett tekintettel. – Talán velem van a baj. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem tudom Mikit boldoggá tenni. Hogy ügyetlen vagyok az ágyban. Hogy nem tudom neki megadni, amire vágyik.

Erre végképp nehéz volt mit mondanom. Talán annyit sikerült kinyögnöm, hogy kettőn áll a vásár, vagy valami hasonló bölcsességet. De Viki érezhetően nem szavakra vágyott.
Úgyhogy hallgattunk.
Aztán elsírta magát.
Na, most mit csináljak, ilyen helyzetben se voltam még, egy síró Viki. Tétován átkaroltam, hogy megveregessem a vállát, mire hevesen hozzám bújt, úgy zokogott tovább.
Szép kis helyzet.

Aztán lassan lecsillapodott. Kért egy zsepit meg – a nagy érzelmekre – egy vodka-narancsot. Hoztam is neki mindkettőt, ebben a sorrendben. Mire visszatértem az itallal (magamnak is hoztam azért egyet, nekem is volt mire), Viki törökülésben ült a kanapén, és engem nézett igencsak szokatlan nézéssel, szempilláin némi mesterien elhelyezett maradék könnycseppel. Az én pillantásom persze lejjebb is vándorolt a szeménél, mert valami igencsak ellenállhatatlanul vonzotta: Viki formás keblei úgy rajzolódtak ki a felső alatt, hogy alig hagyott valamit a fantáziámnak, de amit hagyott, azt kétségkívül hatékonyan beindította. Rosszul láttam volna az előbb, hogy van rajta melltartó? Most viszont biztosan nem volt rajta! Azalatt vehette le, amíg kimentem a piát keverni. Aztán önkéntelenül még lejjebb szaladt a tekintetem, a törökülés pozíciójában adódóan határozottan kivillant a sort rövid szárai alól, csodás combja tövénél, sokat sejtetően és hívogatóan a rózsaszín bugyi. Megint nyeltem egy jó nagyot.

– Tudod, hogy mennyire tetszel nekem? – kérdezte Viki.
Hallgattam.
– Emlékszel, amikor találkoztunk? Azt hiszed, nem vettem észre, hogyan nézel rám a szemed sarkából? Azóta is sokszor jut az eszembe az a vetkőztető pillantásod.
– Hát persze hogy tetszettél – mondtam csendesen. – És tudod, hogy most is nagyon tetszel nekem, Viki – tettem hozzá sietve, és bizony nem hazudtam. Kínban voltam, hogy olyat mondjak, amitől jobban érzi magát, de nem lépem át a barátság határát. – Hogy ne tetszenél. Nagyon szép vagy. És vonzó.

Most ő hallgatott, csak nézett rám továbbra is, ahogy ott álltam vele szemben, kezemben a párás pohárral, nadrágomban a fokozódó izgalommal.
Aztán elmosolyodott, és – hogy, hogy nem – oda nézett, ahol nyilván szemmel látható is volt már a köztünk szikrázó feszültség által kiváltott hatás. Nem tűnt elégedetlennek.
– Tudod, hogy mit szeretnék? – belekortyolt az italba.
Nem tudtam.
– Együtt lenni veled. – Heves szívdobbanás. – Ne aggódj – tette hozzá sietve, aranyosan megigazítva a haját, miközben viszont persze táncba kezdett egész felsőteste is –, nem akarlak elvenni Grétitől. Csak most. Csak most az egyszer. Hogy megint érezzem, hogy nő vagyok. Hogy vonzó vagyok. Hogy értékes vagyok. Hogy nem egy undorító dög vagyok, mert így érzem magam hónapok óta. Igen. Szeretnék veled lefeküdni. Szeretnék veled mindent megtenni, amire vágysz. Szeretnélek elcsábítani, bebizonyítani, hogy boldoggá tudlak tenni téged… Csak most az egyszer… mert te vagy az egyetlen, akiről azt gondolom, hogy…

Elfulladt a hangja, megint kortyolt egyet a vodka-narancsból, majd újra a szemembe nézett. Lassan felkelt a kanapéról, hogy letegye a poharát a dohányzóasztalra: lehajolt, jó mélyen és lassan, mellei kecses engedelmességgel követték a gravitációs hatást. Most már nyelnem is nehéz volt.

Aztán közelebb jött hozzám lassú, ringó léptekkel, ringatózó világbajnok keblekkel a feszes felső alatt, amit szinte átszúrtak az ágaskodó bimbók. Én, zavaromban, az italommal igyekeztem foglalkozni, nem sok sikerrel. Viki határozott mozdulattal kivette a kezemből a poharat, és visszavitte a másik mellé az asztalra. Amikor lehajolva letette, abban a mozdulatban egyértelmű kihívás volt. Kerek feneke csábítóan intett felém: Gyere! Tegyél a magadévá!

Felegyenesedett, és még mindig háttal nekem, kecses mozdulattal lehúzta a felsőjét. Szépen lebarnult háta, dereka vonala, le egészen a rövidnadrág dereka fölött kivillanó bugyiig, észvesztően hívogatott. Láttam őt már bikiniben, az sem volt semmi látvány, de annál nem több, ez viszont most nekem szólt, csak nekem, és itt van tőlem két lépésnyire egy olyan lány, akiért sokan a fél karjukat adnák. Viki most lassan, kacéran felém fordult, karjaival először takarva, majd álszende tekintettel felfedve gyönyörű, kerek, feszes melleit: a valóság nem maradt el az elképzeltek mögött. Kihívóan néztek a szemembe. Nadrágomban megállás nélkül zajlott a bombariadó, agyamból és más, hasonlóan fölösleges részeimből nyilván minden vér átcsoportosult a barlangos részekbe, torkom is kiszáradt az izgatottságtól.

Közelebb lépett. Nem tudtam megállni, átöleltem, tenyerem érintése alatt izgatóan simult meztelen háta. Hihetetlen érzés volt a pólómon keresztül is érezni nekem nyomódó melleit, és nem kétséges, hogy ő is érezte a keménységet a megfelelő helyen. Lehunytam a szemem a gyötrő vágytól, megsimogattam a haját, belélegeztem bódító illatát. Csillagokat láttam a vágyakozástól.
– Viki – súgtam a fülébe. – Tényleg csodálatos vagy. Kimondhatatlanul vágyom rád…
Nem tudtam folytatni, mert elfogyott a levegőm és minden gondolatom. Megint simítottam a hátán, doromboló macskaként (vagy talán inkább párducként) mozdult, ha lehet, még közelebb az érintésemre.
Aztán már azért sem tudtam megszólalni, mert elkezdett csókolni, a nyakamat, arcomat, a számat.

Azt hittem, belehalok, de végre összeszedtem magam, és elszorult torokkal kinyögtem:
– Basszus, Viki, tényleg kimondhatatlanul vágyom rád. De tudod, hogy mégsem tudom megtenni. Illetve biztos, hogy meg tudnám. De nem lehet. Bocsáss meg.

Viki nem szólt semmit, csak határozott mozdulattal megragadta az ágaskodó péniszemet a nadrágon keresztül, aztán kezében tartva, simítva rajta egyet-kettőt, megint a szemembe nézett, hosszan, áthatóan. Remegtem a visszafojtott feszültségtől.

Talán egy fél percig álltunk így. Aztán elengedett, megint a szemembe nézett nagy komolyan, elmosolyodott, és szó nélkül visszasétált a kanapéhoz. Kiitta az italt, felkapta ledobott felsőjét, a kanapé mögül előhalászta a melltartóját (mondtam én, hogy volt rajta az előbb!), és öltözködni kezdett. Én leforrázva, még mindig remegve és hát, bassza meg, hogy mondjam máshogy, lüktető fasszal, kiszáradt torokkal álltam egy helyben.

– Na, szia, te hősszerelmes. Puszilom a Grétit – mondta Viki. Azzal elindult kifelé az ajtón. Nem tartóztattam, de nem is kísértem ki, csak álltam földbe gyökerezett lábakkal. A ki sem választott film helyett az előző percek eseményeit néztem vissza újra és újra a fejemben: mit csináltam rosszul, mit kellett volna tennem, mit kellett volna mondanom, mit nem kellett volna mondanom, megbántottam, nem bántottam, mi lesz Vikivel, mi lesz Grétával, mi lesz velünk, ha megtudja. Mit mondjak, nem éreztem túl jól magam.

Akkor hirtelen megszólalt a telefonom. Az Alison, Elvis Costellótól. Gréta.
– Szia – szóltam bele még mindig rekedt hangon.
– Feljöhetek hozzád most? – kérdezte.
Hoppá!
– Persze. Gyere.
Újabb rejtély. Hát még sincs vidéken?

Aztán már kopogtak is az ajtón. Nyitottam.
Gréta fekete hajához és kicsi, karcsú alakjához elképesztően jól illett a vörös miniruha, amiről tudta, hogy az egyik kedvencem, a fekete harisnya és a szintén vörös cipő. Belépett, és egyből a nappaliba ment, a kanapéhoz, és leült.

– Viki volt itt – mondtam tétován, az asztalon álló poharakra is utalva.
– Tudom – felelte.
– De azt nem tudod, hogy mi történt.
– Dehogynem tudom – mondta erre. – Elmondta.

Megint kiszáradt a torkom és a szám. Ha Viki kétségbeesésében vagy megbántottságában azt hazudta, hogy kikezdtem vagy lefeküdtem vele, lehet, hogy mindennek vége. Még ha hisz is nekem Gréta, a gyanú csak megmarad.
– Mit mondott? – nyögtem ki végre.
Gréta hátradőlt a kanapén, cipőit levéve, harisnyás lábait maga alá húzva.
– Azt, hogy rohadjak meg, én szemét mázlista, vagy valami ilyesmit. A pontos megfogalmazásra nem emlékszem. Ja és még azt is mondta, hogy küldetés teljesítve, de azért sajnálja, hogy nem jött össze.

Elkerekedett szemmel néztem rá.
Gréta elgondolkodva nézegette a poharakat, kerülte a pillantásomat, amit egyébként nem nagyon szokott.
– Most én jövök neked egy vallomással és egy bocsánatkéréssel. Hidd el, nem lesz könnyű, mert nagy hülyeséget csináltam, és az ilyesmit nem könnyű bevallani.

Hallgatott egy picit, aztán folytatta.
– Az történt, hogy nem sokkal azután, hogy hazajöttél, és újra elkezdtünk összejárni Vikiékkel, egyszer felhívott Miki, hogy jobb, ha figyelek, mert szerinte te rá akarsz nyomulni Vikire. Persze kinevettem, és próbáltam meggyőzni, hogy jobban tenné, ha inkább ő nyomulna rá Vikire. Merthogy Viki mondta már nekem, hogy vannak gondjaik. Lényeg az, hogy nyilván, nem vettem komolyan Miki hülyeségét. Aztán pár nap múlva megint mondta. Hogy figyeljem meg, nem leszek neked elég, mert neked igazából Viki kell, vagy Viki is kell. Most már kicsit keményebben, megmondtam neki, hogy kivel szórakozzon. De ő csak a fejét csóválta, hogy vak vagyok, és neki ugyan mindegy, de nagyon csalódott leszek. Ő szólt.

Kis szünetet tartott, én meg próbáltam emészteni a történetet.
– Nem hittem volna – folytatta –, hogy valaha is képes leszek a féltékenységre. De egyszerre azon vettem észre magam, hogy gyanakszom. Cseng a telefonod. Aha, biztos Viki az. Üzenet jön. Naná, hogy Vikitől. Szégyelltem magam, belehaltam volna, ha megnézem, vagy akár ha rákérdezek, hogy kivel beszélsz, kinek írsz olyan lelkesen… Úgyhogy nem tettem, csak emésztettem magam, és próbáltam magamat érzelmileg is meggyőzni arról, amiről az eszem tudta, hogy úgy van. De nem jártam túl sok sikerrel. Aztán amikor együtt voltunk abban a buliban Szentendrén, emlékszel, meg utána még néhányszor, a hátatok mögött jelentőségteljesen nézett rám, de nem szólt semmit. Én meg elbizonytalanodtam, és amikor együtt voltunk Vikivel hármasban vagy négyesben vagy másokkal, már megint gyanakodva figyeltem, mit miért mondasz Vikinek, ránézel vagy sem, ha igen, miért, ha nem, miért nem, hozzáérsz vagy nem, hogy adsz neki puszit, nevetsz-e a viccein, bármi. Te jó ég, el se hiszed, milyen szar érzés.
– Aztán nem bírtam tovább. Megkérdeztem Vikit, hogy mit gondol erről. Ő is kinevetett, mint én Mikit. Azt mondta, szerinte marhaság, ő aztán észrevenné, ha te őt akarnád.

– Azt is elmondta, hogy neki nagyon bejönnél, és ha nem lennék a legjobb barátnője, és mi ketten nem járnánk együtt… szóval szóljak, mert akkor ő szívesen. De őszerinte te rá se nézel, vagyis nem úgy nézel rá. Kicsit ettől megnyugodtam. Pontosan addig, amíg pár héttel ezelőtt újra nem kezdődött az egész. Miki megint küldött egy üzenetet, én szinte ugyanakkor azt vettem észre, vagy úgy láttam, mit tudom én, hogy Viki melleit bámulod, és megint indult a keringő a fejemben.
– Arra viszont még mindig nem tudtam magam rávenni, hogy neked elmondjam ezt az egészet. Nagyon megbántottan éreztem magam, és közben egyszerre veszettül furdalt a lelkiismeret, hogy miket feltételezek rólad. Egyszerűen képtelen voltam eléd állni, hogy megkérdezzem, mi a helyzet, tényleg akarod-e Vikit, vagy sem. Őszintén sajnálom, hogy nem tettem meg, hogy nem bíztam benned.

Végre meg tudtam mozdulni. Odamentem hozzá, lehajoltam, és megcsókoltam. Hosszan, szenvedélyesen visszacsókolt. Aztán leültetett maga mellé.
– Az utóbbi hetekben már teljesen megőrültem. Minden bajom volt. Úgy éreztem, hogy már nem tudom magamban tartani ezt az egészet, de megoldást nem tudtam kitalálni. És akkor megtudtam, hogy Miki elment. Én meg egyszerre kitaláltam ezt a hülyeséget. Hogy megmondom Vikinek: szabad préda vagy egy alkalomra, és ha meg tud magának szerezni, akkor az övé vagy… Mentségére szóljon, hogy egy hétig kellett győzködnöm, és egyáltalán hallani sem akart róla. Nem miattad, hanem miattam. Az én mentségemre viszont nem szól semmi, hogy ilyen helyzetbe akartalak hozni. És aztán hoztalak is végül.

Magamhoz öleltem a kicsi lányt, aki folytatta.
– Három napja megint beszéltünk, és megint megkérdezte, hogy komolyan gondoltam-e a dolgot. Én pedig igent mondtam. Megterveztük a csapdát, és…
– És én kis híján beleugrottam – mondtam erre. – El sem hiszed, milyen kevés hiányzott a dologhoz. Szeretlek, te bolond.
Megint csókolózni kezdtünk. Aztán felváltva csókolóztunk és beszélgettünk erről az egészről, Vikiről és Mikiről, féltékenységről, bizalomról. – Soha többé nem akarok kételkedni benned – súgta a fülembe, én pedig nagyon boldog voltam.

Aztán kibontakoztam a karjaiból, eszembe jutott valami.
És persze mi más jutott volna eszembe.
– ¬Viki amúgy tényleg nagyon vonzó egy csaj – mondtam jelentőségteljesen.
Gréta bólintott, és figyelt.
– Nagyon ügyesen felcukkolt, meg kell hagyni.
Gréta szeme felcsillant, leesett neki. Feltérdelt mellettem a kanapén, és megkérdezte:
– Mit csinált?
– Lássuk csak. Hát először is, fel-alá sétált a szobában, miközben beszélgettünk, és közben tett róla, hogy nézegessem.
– Te meg nézetetted – mondta inkább, mint kérdezte, de hangjában nem volt féltékenység, szorongás vagy neheztelés, sokkal inkább kacérság.
Felkelt, és szépen elkezdett járkálni; ráérezve Viki stratégiájára, ő is a polcok kínálatát böngészve kelt útra a szobában karcsú, harisnyás lábain, a vörös miniruhában klasszul domborodó kis kerek feneke incselkedve intett felém minden lépésre. De persze nem Gréta lett volna, ha nem spékeli meg a műsort: zenét kapcsolt (nem meglepő, kiváló érzékkel, lassút, de jó ritmusút), lépései tánclépésekké lettek, csípője, felsőteste mozgása máris feledtette velem Viki prózai próbálkozásait.

– Aztán – folytattam; hangomon nyilván érezhető volt a kedvesem által kiváltott hatás – meglehetősen közel jött hozzám, szinte az orrom előtt nyújtózkodott itt a polcnál.
Gréta tett még néhány elterelő hadmozdulatot, majd odalejtett mellém. Egészen közel lépett hozzám, aztán fellépett mellém a kanapéra, és úgy ágaskodott fel a polc magasabb régiói felé. Fekete harisnyás lábain végigfutott a tekintetem a ruha alá, amely kiváló rálátást engedett combjai tövéig. Kis kacér pillantással lepillantott rám, és elégedett lehetett a hatással, mert most egyik lábával szépen átlépett rajtam, és így, terpeszben risszantott egyet-kettőt gyakorlatilag az orrom előtt. Csodás volt az illata, a bőre, a parfümje és a teste egyszerre volt ismerős és meghódításra hívó. Én viszont – egészen más okból, mint Viki produkciójánál, de most is – ellenálltam a csábításnak: még nem akartam megsimogatni, megragadni, magamévá tenni. El akartam nyújtani az élvezeteket, és úgy láttam, Grétának is tetszik a játék.

– És mit csinált még az én kedves ravasz barátném? – kérdezte Gréta.
– Mit is? Várjunk csak. Levette a melltartóját, amíg én kimentem italért.
– Hmm. Nem töltesz nekem is egyet?
Indultam hát a konyhába. Koccant a jég, csurrant a vodka, a narancslé. Amikor visszatértem, pici Grétám a kanapén várt, most is maga alá húzott lábakkal, karjait a támlán pihentetve. Viszont az egyértelműen látszott, hogy Vikivel ellentétben nem vette le a melltartóját. Ugyanis míg kint voltam, ő inkább azt a rafinált pici ruháját és a harisnyáját vetette le: a földön hevertek, Grétán pedig finom bőrén, karcsú alakján kívül már csak a fekete bugyi és a hozzá illő melltartó vonzotta magára a tekintetemet, és hevítette tovább a vágyaimat.

– Gondoltam, ha levenném a melltartómat, az én cicim annyira nem érvényesülne a ruha alatt. De hátha így is megfelel az úrnak – nézett rám sűrű szempillái alól, nevető szemekkel. Odavittem neki a poharat, aztán hátraléptem kettőt-hármat, mint aki szakértő szemmel vizsgálgatom a látványt.
– Meg kell hogy állapítsam: a „megfelelő” nem a megfelelő kifejezés. – Nem értem még hozzá, de egészen közel hajoltam hozzá, és halkan súgtam: – Tökéletes vagy.

Kortyolt egy nagyot, és rám nevetett. Aztán félretolt, letette a poharat, hátradőlt, felhúzta a lábait maga elé, majd továbbra is a szemembe nézve, lassan elkezdte széttárni a térdeit. Egyre inkább láthatóvá vált a bugyi alatt domborodó punci, és egy kis nedvességfolt is jelezte, hogy nem csak engem izgatott fel a helyzet, Gréta is készen áll már az akcióra.

Ledobtam a pólómat, letoltam a nadrágomat, a zoknimat, csak az alsó maradt rajtam, úgy léptem oda a kanapéhoz. De most még hagytam az édes, illatos punciját, hogy még tovább fokozzam az izgalmakat. Előbb hát megkerültem a kanapét, és mögé állva, onnan hajoltam le felém nyújtózkodó kedvesemhez. A nyakát csókoltam, majd a száját kerestem, és csókoltuk egymást egyre mohóbb vággyal. Végigsimítottam a karján, az oldalán, a hasán. Gréta hátradőlt, teste megfeszült, és minden tagján éreztem, hogy várná, segítené, minél jobban hozzáférhessen kényeztető kezem és szám, nyelvem.

Lefektettem hát most már szerelmemet a kanapéra, és úgy folytattuk a játékot. Még mindig nem vettem le a melltartóját, de simogató kezemmel és bőrén kalandozó nyelvemmel alá-aláhatolva kényeztetgettem a gyönyörű, meghatóan apró halmokat, az ágaskodó bimbókat. Aztán Gréta felült, derékon ragadott, lehúzta az alsónadrágomat, aztán hátamra döntött, és most ő következett simogató, majd határozott mozdulatokkal izgató kezeivel és játszadozó nyelvével, forró, nedves, csókoló szájával. Minden tagomban éreztem a kényeztetését és az izgatását, nagyon össze kellett szednem magam, hogy gátat tudjak vetni valahogy a fel-feltörő eksztázisnak.

De sikerült, és most már együtt téptük le róla a bugyit, a melltartót, már a szőnyegen voltunk a kanapé előtt, szétdobált ruháink között mozgott együtt felhevült testünk, csókoltuk, simogattuk egymást. Kedvesem puncija nedvesen fogadott mindent, amit csak tudtam adni neki, szerelmes csókot, ujjak és nyelv játékát, mohón tolakodó hímvesszőt. Olyan szorosan öleltük egymást, vele az én ölemben; olyan mélyen hatoltam belé, egyre csak szorosabban és mélyebben, hogy úgy éreztem, összeolvadunk. – Tökéletes vagy – suttogtam újra, de most talán inkább nyögtem, talán kiáltottam is.

Aztán csak feküdtünk, még mindig szoros ölelésben, nedveinkkel összekenve, ruhákba és szőnyegbe gabalyodva, és azt akartam, hogy örökké tartson – az ölelés, a hétvége, a szerelem.