A dákó slukkoló

Egy szál haj a mennyiből? Nézem a fényes nap ellenében. Én alul, s Ő felettem. Arcát nem látom, vakul a világ előttem. Csak egy szál a sok közül, mégis benne van mindene. Hozzá tartozik, része, eleme. Miért is tagadnám, szeretem minden porcikáját, gondolatát, mit megoszt velem. Szeretem, ahogy kényeztet, hisz tudja minden titkomat, teheti. S teszem azt én is Ővele, ahogy kéje kénye kedveli.

Mondta egy nap, nagyon kívánlak már megint, pedig két órája sincs, hogy szeretkeztünk. Hol? Mutasd angyalom, hol? Itt benn a lelkedben, s tettem kezem keblére, vagy tán lejjebb, itt a rejtett hajlatokban? S raktam tenyerem se nem durván, se finoman, arra a csodálatos dombra. Tudod te jól mindkettő, mondotta, égek benn is lenn is, csókolj, kérlek, dönts le az alomra. Nyelvem a nyelvére, ajkaim ajkakra tapadva, tenyerem tartotta orcáját vagy tán csak kísérve mozdulatát? Éreztem, pattan a gomb köldököm alatt, volt az Néki begyakorolt mozdulat. Húztam blúzát szinte vadul, mert tudtam imádja, hogy kerül nyelvem válla hajlatára, majd lejjebb a keblére, azon gyenge ív kezdetére. Szívtam a finom bőrt nyakán, míg arcát a naphoz fordította, s ujjam ott hátul a ruha alatt a kapcsot oldotta. Lágyan remegett az a két csoda, ketrecétől megszabadulva. Ujjaim begyei életre keltek, szívták be mind az élvezetet.

A hüvelyk, mint önálló, jobb és bal, lett keblei legújabb támasza, míg a többi nyolc kereste kutatta, nem elkapkodva, azt a két pontot, melyekre nyelvem is hamar rátapadhat, eljő ideje majd. Nadrágom letolva, karjait felemelve jelezte, nincs erre ideje. Hadd hulljon mind a szövet, bőrt a bőrhöz kell éreznie. Tapadtunk egymáshoz, mint kettő hópehely, ha találkozik langyos februári éjben, szemünket lehunyva vesztünk el a kéjben. Tartom ujjaim közt, mint egy szál emlék a mennyiből?
Merre jársz? Kérdem holdvilág szellemében.


Vélemény, hozzászólás?

Figyelem, felnőtt tartalom! Ha még nem töltötted be a 18! évet, akkor hagyd el az oldalt!