A Domina

Henrietta megállt a múzeum bejárati ajtajánál, karját szorosan fonta mellkasára. Már sokadszor nézte meg karóráját, és dühödten vonta össze szemöldökét.

Lassan múltak a percek. A kis udvar üres volt. Gyenge szellő zizegtette a lehullott faleveleket. Kezdett már szürkülni, egyre hűvösebb lett.

– Hol az ördögben van már? – mormolta magában, és éles borzongás futott végig teste egész hosszában.

Már rég úton lehetne hazafelé, vissza a meghitt kis lakásába. Van egy üveg bor a hűtőben, és szeretett volna megnézni egy mősort a tévében. Most mégis itt van ebben a múzeumban, jóval azután, hogy már az utolsó látogató is elment.

Most lépteket hallott az udvaron túlról, a macskakövekről. De hiába, csak egy eltévedt turista volt. Az illető meglátta a „zárva” táblát, sarkon fordult és eltűnt a félhomályban. Henrietta most széthúzta összefont karjait, összedörzsölte két kezét és belelehelt halovány fehér tenyerébe.

Csendesen szidta a múzeumigazgatót. Mert ő volt az, aki ideállította, hogy üdvözölje a látogatóidőn kívül érkező vendéget. Természetesen nagyon sajnálta, hogy az utolsó pillanatban kellett rárónia ezt a feladatot, neki azonban fontos találkozója lesz és már nem tudja lemondani az idő rövidsége miatt. Henriettanek is meglett volna a maga elfoglaltsága, ez azonban vajmi kevéssé érdekelte az igazgatót.

Szidta a látogatót is, bár alig tudott róla valamit. Az igazgató azt mondta, egy akadémikusról van szó, aki rövid látogatást tesz itt, hogy megnézzen egy vagy két kiállítást, mert ez részét képezi kutatásainak. Henrietta lehunyta szemét, fejét lehajtotta. A kilátások, miszerint egész estéjét… úgy van, az egész estéjét… azzal töltse, hogy egy unalmas tudóst kísérgessen egy huzatos múzeumban, még utolsó erőtartalékait is elszívták sajgó csontjaiból. Mért nem tudott ez az alak idejönni rendes látogatási időben, mint bárki más?

Henrietta ismét az órájára pillantott. Úgy döntött, még egy percet ad ennek az embernek. Aztán lelép. Majd holnap, ha már felmelegedett kissé és nem lesz ennyire kiakadva, lerendezi ezt az igazgatóval, ha netán bármi következménye lenne a dolgoknak. De pillanatnyilag az akadémikus és az igen fontos látogatása is le van ejtve.

Henrietta most visszament az épületbe, fogta a kabátját, kalapját és kesztyűit, beállította a riasztó-berendezést. Aztán kiment az épületből, behúzta maga mögött a súlyos bejárati kaput. Ám még mielőtt a zár nyelve a helyére kattant volna, lépteket hallott maga mögött. Megfordult és meglátta a látogatót, aki most sietős léptekkel jött át az udvaron.

Henrietta újfent káromkodott, a szitkokat elnyomta kabátjának magas gallérja.

– Bocsánat, késtem – pihegte a férfi, és most megállt, hogy levegőhöz jusson. – Késett a gépem.

Mért nem tudtam egy-két perccel előbb lelépni? – füstölgött magában Henrietta, és elengedte a kapu kilincsét, melyet idáig szorongatott. Megpróbált mosolyt erőltetni magára üdvözlésképpen, de ez már meghaladta erejét.

Lépjen be – morogta, és vonakodva lökte be a kaput, mely most ismét kinyílt.

Henrietta kikapcsolta a riasztást és felkattintotta a világítást. Mikor a neoncsövek pislogva életre keltek, észrevette, hogy a férfi fiatalabb, mint amire ő számított. Korántsem festett úgy, mint valami régimódi professzor. Valójában egész kellemes jelenség volt. Farmert viselt, fekete magasnyakú jersey pulóvert és fekete bőrdzsekit. A recepció pultjára ejtette kopott bőr hátizsákját és hálózsákját, majd kezet nyújtott.

– Robert Hale vagyok – mondta mosolyogva. – Remélem, nem okozok túl sok gondot önnek?
– Henrietta – válaszolta a lány, még mindig morcosán, arckifejezése mindent elárult.
– A múzeumigazgató azt mondta, van két kiállítás, amit meg szeretne nézni – mondta Henrietta fagyosan, félreérthetetlenné téve, hogy a férfi az ő szabad idejét rabolja.
– Őgen – felelte Halé. – Csak előbb lenne egy kis elintéznivalóm… Tudja, a reptér óta meg nem álltam.

Henrietta felsóhajtott. – A toalett ott van a folyosón.

A férfi elvonult, Henrietta pedig csak állt ott, leverten dobolt ujjaival a recepció pultján, türelmetlenül várva, hogy a férfi visszajöjjön. Öt perccel később meg is jelent és vidáman mosolygott.

– Na, mindjárt jobb.
– Akkor mehetünk?

A férfi vagy nem vette észre a nyers hangot, vagy úgy döntött, nem vesz róla tudomást. Fogta a zsákját, kinyitotta és lassan kotorászott benne. Henrietta érezte, hogy a percek múlásával egyre idegesebb lesz. Végül a férfi előhúzott egy jegyzetfüzetet és néhány fénymásolatot. Aztán az egyiket átnyújtotta Henriettanek.

– Ezzel szeretném kezdeni.

Henrietta azonnal felismerte a művet.

– Jöjjön.

Azzal az előcsarnokból a múzeum fő termébe vezette Hale-t, mereven lépkedve, sarkai türelmetlenül koppantak a fa parkettán. Róbert Halé kissé lemaradt mögötte. Ettől még inkább feldühödött, de inkább a nyelvébe harapott. A férfi csak lézengett, élénk pillantásával a fekete falakon díszelgő képeket szemlélte. Legtöbbjük durva vonalrajz volt; mészárlást, emberi szenvedést, agóniát és kínzást ábrázoltak. Vigyorgó, eszelős tekintető férfiak emelték magasba kardjukat és bárdjukat, embereket akasztottak fel, húztak karóba és négyeltek fel. Nőket égettek meg vagy fojtottak a vízbe. És minden egyes képen hatalmas, vigyorgó tömeg gyűlt egybe, hogy tanúja legyen a középkor embertelenségeinek.

– Mi a véleménye a mi kis kollekciónkról, Mr. Hale? – kérdezte Henrietta abbéli igyekezetében, hogy némi sietségre ösztökélje a férfit.
– Hale professzor – igazította helyre a férfi.
– Hale professzor – ismételte Henrietta kelletlenül.
– Figyelemre méltó, bár egynémely magyarázó szöveg megkérdőjelezhető.

Henrietta erre megállt. – Megkérdőjelezhető?

– Mondhatnánk, kissé hátborzongató.
– Mondhatnánk, de éppen ez vonzza a látogatóinkat.

Henrietta tudta, hogy a Kínzások Múzeumába a legtöbb látogatót az a primitív vágy hozza be, hogy vérfürdőt láthasson. Az ilyenek azok, akik megállnak, hogy megnézhessék egy közúti baleset vagy egy tömeges autópálya-szerencsétlenség következményeit. A kiállított művek célja az volt, hogy sokkoljanak. Ezért még csak elnézést sem kérnek. Voltak itt azonban történelmi vonatkozások is, melyek fontos szerepet játszottak a civilizált társadalom létrejöttében.

Az akadémia igen ritkán tisztelte meg ezt a helyet kegyes látogatásával. Henrietta gyanította, hogy az igazgató ezért lelkesedett annyira, hogy fogadják Robert Hale professzort. A maga részéről viszont azt gondolta, hogy ha Robert Hale professzornak esetleg nem tetszik egynémely „megkérdőjelezhető” felirat, mehet akár a francba is.

Henrietta most minden megbánás nélkül csapott kezével a kemény fára.

– Íme, itt van, ez az a mő, amit látni akart… a kínpad!

A professzor az izgatottság és a felindultság vegyes érzésével közelített a hátborzongató szerkezethez. Eszeveszetten jegyzetelt máris, időnként megállt és végigfuttatta ujjait a csiszolt tölgyfán, a kopott bőrszíjakon, a görgőkön, fogantyúkon és fogazatokon.

– Őgen remek darab ez – suttogta. – A spanyol inkvizíció idején használták.

Henrietta bólintott. A „megkérdőjelezhető” feliraton is ez állt.

– Akkor hát végzett itt? – kérdezte a lány reménytelién.
– Még csak most kezdtem.

Henrietta lehangoltan állt ott. Úgy látszott, hosszú és kínokkal teli éjszaka elé néz.

Hosszú percek teltek el, mire a professzor ismét megszólalt. – Egy apró szívességet szeretnék kérni – mondta. – Rátenne engem a kínpadra?

– Tessék? Hogyan? – kérdezte Henrietta zavartan, mivel nem volt biztos benne, hogy jól hallotta.
– Kutatásaim részét képezi, hogy átérezzem, milyen volt annak a szerencsétlen párának, akit ilyen rettenetes kínzásnak vetettek alá – magyarázta.
– Hát… – szólt habozva Henrietta – nem is tudom… hogy… ö… ez egyáltalán lehetséges-e.
– Az ön feladata, hogy segítsen nekem a kutatásban – jelentette ki a professzor.

Henrietta vonakodva ismerte el. Eszébe jutott, mi volt a múzeumigazgató utasítása: járjon mindenben a kedvében. Most viszont mihelyt kimondta, oké, a professzor kiviharzott a teremből, kissé ingerülten, mondván: egy perc és visszajön.

Míg a férfi odakint volt, Henrietta előkészítette a kínzópadot, kicsatolta a csukló-és bokaszíjakat. Nem először szíjazott már oda embert a kínpadhoz: gyakran megtette a turistáknak. Ez mind része volt az interaktív múzeumi élménynek. Amire viszont nem volt felkészülve, az a mód, ahogy a professzor visszajött. A terembe lépve valami olyasmi volt rajta, mint valami régimódi hálóing. Lazán megkötve a nyaka alatt a pamut ruhanemő a térdéig ért. Rögtön meglátta Henrietta elképedt arckifejezését.

– A hitelesség kedvéért.

Henrietta alig tudta elfojtani feltörő vihogását. Ha kelletlenül is, de azt el kellett ismernie, hogy a férfi jóképű és jó testfelépítésű. De az igazat megvallva nevetséges volt ebben az abszurd öltözékben.

Az idő sürgetése miatt Henrietta intett a professzornak a kínpadra mutatva, a férfi pedig most felmászott rá… hasonfekve.

– Hanyatt kell feküdnie – jelentette ki a lány.
– Ez az általános tévedés – felelte a professzor.
– Sok áldozat hason feküdt ezen a kegyetlen kínzóeszközön.

Henrietta további magyarázatot várt, ám a férfi nem szólt többet. A lány most szorosan becsatolta a csuklókat és bokákat rögzítő bőrszíjakat. Az egyik csuklószíjat túl erősen húzta meg, mire a professzor élesen felszisszent. Henrietta ettől némi elégtételt érzett. Majd megtanulod, hogy nem tarthatsz fel egész éjszaka, gondolta magában.

– Jó, készen állok a nyújtáshoz – szólt a férfi.
– De azért ne túlzottan. Nem szeretném, ha bármelyik végtagom kiugrana a helyéből.
– Pedig épp azért van ez a kínpad, vagy nem? Henrietta csak úgy csendben, magában mondta ezeket a szavakat, majd megragadta a jókora fafogantyút, mely a görgőket forgatta meg. Lassan kezdte elfordítani. Először könnyű volt, de egyre több nyomatékra volt szükség, ahogy a professzor ízületei kezdtek megnyúlni, egyre fájdalmasabban, izmai megfeszültek.
– Húha! – sóhajtott fel a férfi.

Henrietta most abbahagyta. – Elég lesz?

– Csinálja csak tovább.

És Henrietta folytatta. Meglehetősen felszabadult érzés volt tudni azt, hogy ha akarná, igazi fájdalmat okozhatna a nagyképő professzornak. Most eszébe jutott, mikor a férfi kurtán rendreutasította, mert Mr. Hale- nek szólította. Erre jókorát rántott a fogantyún.

A professzor felhördült. Henrietta most hátralépett, és észrevette, hogy a férfi karjai és lábai már teljesen kinyújtóztak. Vállain és lábikráin az izmok oly feszesek voltak, mint a húrok egy Stradivaris hegedőn, hálóinge pedig teljesen felcsúszott a hátára. Alsónadrág nem volt rajta, így aztán előbukkantak fehér farpofái. Henrietta gyorsan elkapta onnan kíváncsi pillantását.

– Jól van, uram? – kérdezte a lány aggodalmasan amiatt, hátha túlzásba vitte a dolgot.
– Jól hát – suttogta a férfi lélegzet-visszafojtva.
– Akkor most visszaforgatom.
– Ne – mondta tiltakozóan a professzor. – Az áldozatokra gyakran külön büntetést róttak ki, hogy fájdalmat okozzanak nekik a kínpadon fekve. Ezt is át akarom érezni.
– Akkor hát mit kíván, mit tegyek?
– Hozzon egy lovaglóostort, egy husángot, valami effélét – hangzott a professzor ötlete.
– És azt akarja, hogy én üssem?

A férfi fejével biccentett két megfeszült válla között. Henrietta sietve keresgélt a múzeumban valami megfelelő eszközt. Szóval járjak mindenben a kedvében. Ezt ismételte gondolatban, miközben ráakadt egy fahusángra és egy korbácsra. Az effélék minden valamirevaló kínzóeszköz-múzeumban fellelhetők voltak.

Henrietta most gondosan szemügyre vette ezeket. Nem tudta eldönteni, melyik lenne alkalmasabb elsőként. Aztán a husáng mellett döntött. Most ezzel paskolt rá Hale fenekére.

– Keményebben – mondta a férfi.

A lány erősen megmarkolta a lapos farudat, és csuklóját beleadva keményen lesújtott vele. A professzor teste megmerevedett és egy tompa nyögést hallatott. Henrietta megrémült.

– Tovább – mormogta a professzor sürgetően.

Piff, puff, paff… az élő húst csapkodó fa hangja végigvisszhangzott az üres folyosón.

Henrietta elmosolyodott. Egek, milyen jó érzés ez. Most jól szórakozott. A lehangoló est feszültsége most szabadult fel testéből minden egyes szadista csapással. A megvárakoztatás bosszúsága, az idegesítő öt perc a mosdóban, a kiállított tárgyak ismertető felirataira tett leszóló megjegyzés… ez most mind egyszerre előjött. És mindez az akadémiai kutatómunka ürügyén.

Dirr-durr, csitt-csatt… váltakozva hol az egyik, hol a másik farpofára, hogy a férfi húsa már kivörösödött, miközben Henrietta le-föl suhogtatta a farudat. A professzor pedig könyörgött, hogy folytassa. Valóban ezt kérte, és már semmivel sem állíthatta meg a lányt, hisz keze-lába le volt kötözve. A hatalom mámoros érzése fertőző. Henriettaben tudatosult, hogy most abszolút hatalma van efelett a tanult férfi felett, a szavak és a könyvek művelt ismerője felett, aki most itt fekszik előtte kiszolgáltatva.

Henrietta most ledobta a farudat és felkapta a korbácsot.

– Mért hagyta abba? – kérdezte professzor, mert nem láthatta, mit tesz a lány.

Már épp eleget dirigált neki ez az ember.

– Most én vagyok a főnök – felelte Henrietta, azzal ujjai közt futtatta végig a korbácsot, felkészülve az első csapásra. Most elmerült a kínzó szerepében. Majd ő mondja meg, mikor üt, és nem a férfi. És ebben örömét lelte. A professzor feküdt a kínpadon, és most ő, Henrietta az, aki a büntetést kiméri.

A professzor teljesen mozdulatlanul feküdt ott, arra várva, mi jön ezután. Henrietta a feje fölé emelte a korbácsot. Egy pillanatig ott lebegtette és nézte, ahogy a férfi arca megfeszül a várakozástól. Aztán lesújtott, a korbács ágai a csupasz húson csattantak. Hale teste összerándult.

– Akarja még? – kérdezte Henrietta.
– Őgen.

Henrietta kezében le-föl járt a korbács. Hale feneke rázkódott a kíntól, míg végül könyörögve mondta. – Elég! – Ülepe rózsásvörös árnyalatban játszott.

Henrietta letette a korbácsot és megpihent. Aprókat és szaporán lélegzett. Érezte, hogy a szíve úgy verdes, mint egy ketrecbe zárt vadállat ott a bordái alatt. Most visszagörgette a kínpadot, majd kioldozta a professzor kezét és lábát. A férfi feltápászkodott és fájdalmasan ült fel. Henrietta döbbenetére jól látta, ahogy a professzor hálóinge erőteljesen kidudorodik ott az elején. Erekciója támadt.

Henrietta nem tudta, hogyan reagáljon erre. Hisz ez az egész akadémiai kutatómunka. A férfi tudta, hogy a lány észrevette azt. Lehetetlen volt nem meglátni. Most úgy látszott, a professzor kissé zavarban van. Az erkölcsi megbotránkozás itt teljesen helyénvaló. Csakhogy maga Henrietta is be volt zsongva, nem tagadhatta, hogy jóleső melegség sugárzott két lába között.

– Van még egy kiállítási tárgy, amit meg kell néznie – szólt hirtelen Henrietta, és már korántsem ragaszkodott ahhoz, hogy mielőbb az épületen kívül lássa a professzort.

Együtt vonultak át a termen, Hale pedig sikertelenül próbálta rejtegetni kidudorodó lágyékát. Enyhén sántított a kínpadon töltött percek után. Henrietta most odavezette őt egy kalodához.

– Ettől majd új erőre kap egy kicsit – mondta a lány.

Azzal Henrietta most odalépett a kínzóeszközhöz. – Ha megengedi, szeretném ezt bemutatni.

– Hát persze, tessék csak – szólt beleegyezőleg a professzor.

Henrietta a sima fára illesztette nyakát, kezeit pedig a két oldalt lévő lukakba dugta. Azon tűnődött, vajon hány nyaknak adott már helyet ez az eszköz. Hale most leengedte a felső gerendát Henrietta tarkójára, és behúzta rajta a zárat. Henrietta egyből kényelmetlenül érezte magát. Ott állt előrehajolva, feje a dereka magasságában, csípője megfeszült. Egyik lábáról a másikra állt, a csuklóit hajlítgatta és megpróbálta elfordítani a fejét. De innen lehetetlen volt kiszabadulni.

Hale most megállt előtte, és a tudós szemével méricskélte a kínzóeszközt. Erekciója láthatólag nem lankadt, sőt most még határozottabb volt.

– Nos – szólt kötekedően Henrietta a hálóing kidudorodását vizslatva.
– Mit tesz most velem?
– Épp ideje, hogy visszanyerjem a saját erőmet – felelt a professzor, és hangjából vidámság csengett.

Azzal odament Henrietta mögé, a lány pedig érezte, hogy a férfi egészen közel állt meg hozzá. Elképzelte, ahogy szemét legelteti az ő testén. Ebben a különös helyzetben Henrietta nagyon kiszolgáltatottnak érezte magát. Remegett a várakozástól. A professzor egy másodperc alatt felhajtotta a szoknyáját, és két kezét most a farára tette, meleg tenyerébe fogta mindkét farpofáját, bizsergő bőrét simogatta. Henrietta nem tiltakozott. A fiatal professzor most gyengéden masszírozta a fenekét, erős ujjaival puhán, de azért határozottan vájt rugalmas húsába. Mindezt nagy ráérősen tette, feltérképezte a lányt. Masszírozta, markolászta, két kezével ide-oda körözött, hüvelykujjával feljebb tolta az apró rózsaszín bugyi selymes anyagát, még nagyobb teret engedve a lány csupasz bőrének, melyet erős kezével érinthet.

Henrietta lehunyta szemét, élvezte az erős ujjak játékát, a gyengéd paskolást, aztán egyszercsak… Auuu!… egy erőteljes csapás következett. A lány teste önkéntelenül is előrehőkölt, nem is a fizikai fájdalomtól, hanem attól, hogy az ütés teljesen váratlanul érte. A bőre bizseregni kezdett.

Most úgy érezte magát, mint egy huncut kislány; hisz jóval idősebb volt már annál, hogy őt elfenekeljék. Ám most élvezte. Nagyon. A férfi most ismét a fenekére csapott, ezúttal még keményebben. Henrietta megvonaglott, élvezte azt a rövid, éles fájdalmat, mely aztán sisteregve vonult végig rajta. Pillanatnyilag még hűvös feneke most kezdett vörösen izzani. És nemcsak a feneke… A puncija mohón szívta magába a gyönyör fájdalmát. Áhítozta, hogy vele is foglalkozzanak, hogy kitöltsék.

– Basszon meg! – kiáltott fel Henrietta, és széttárta lábait.

Hale nem is vesztegette az időt, félrehúzta az átnedvesedett bugyi lágyékrészét az egyik oldalra. A férfi első döfésére szétnyílt, és igen kellemes volt. A második döfés már mélyebb és keményebb volt, hogy Henrietta lélegzete is elakadt. A férfi továbbra is erőteljesen markolászta Henrietta ülepét, miközben hímtagja ki-be járt, minden egyes hosszú lökéssel mélyebbre hatolva. Henrietta érezte, hogy az orgazmus rohamosan közeledik. Kezét ökölbe szorította, szemét lehunyta, szorosan tartotta Hale lüktető tagját, a pinája örömtelien rángott a férfi kemény farkán. Aztán egy utolsó lökéssel beleélvezett a professzor, Henrietta térdei megrogytak.

Henrietta ott állt a múzeum főbejáratánál, a szellő még mindig fütyült az udvaron át, de már egyáltalán nem fázott.