Szexvizsga

Ma is egy hosszú és fárasztó vizsgáztatáson voltam túl. A téli vizsgaidőszak a vége felé közeledett és egyre kevesebb sikerélményt adott: sajnos a kevésbé szorgalmas diákok maradtak az utolsó napokra. Szinte minden időpontot ki kellett használni: különösen kellemetlen volt a péntek délután, amikor már mindenki hazafelé igyekezett volna. Ráadásul éppen aznap volt a negyvenedik születésnapom, este a férjemmel és a barátokkal eltöltendő vacsorára is készülnöm kellett. De még nem mehettem el az egyetemről: bár igyekeztem és délután négy órára valamennyi vizsgázó befejezte – ilyen vagy olyan eredménnyel –, nem sokkal azelőtt azonban az egyik hallgató telefonált, hogy vonattal érkezik, amely késik, így kénytelen voltam még várni.
A szabályaink szerint, ha csak egy hallgató marad, az oktatón kívül még valakinek a teremben kell maradnia. Ezt egyébként úgy oldjuk meg, hogy az utolsó előtti vizsgázó megvárja az utolsót – most viszont a korai befejezés miatt mindenki hazament és az egyik tanársegédet kértem meg, hogy maradjon. Amikor azonban eljött az öt óra és a késedelmét üzenő hallgató megadott mobilszáma kikapcsolt állapotot jelzett, a kollégámat hazaküldtem, hiszen úgysem érkezik már senki.
A dolgozószobámban volt mosdókagyló, így megmosakodtam és átöltöztem. Elegánsan szoktam öltözni, ugyanúgy blúzt, szoknyát és blézert vettem fel, de azért észrevehetően ez már nem a „hivatalos” elvárt vizsgáztatói öltözetem volt: a felső élénk színű, virágmintákkal díszített, a szoknya is világos. A vizsgáztatáskor viselt fekete-fehér kosztüm összeállítást vállfára akasztottam, betettem a szekrénybe. Gyakran öltöztem így itt át, ha az utcára már másik, kényelmesebb ruhában akartam kimenni.
Közben elgondolkoztam az életemen: negyven éves leszek, nagyon hamar eljött ez az életkor – vajon az öregedés következik? Kicsit tartottam mindig ettől a születésnaptól. Nem panaszkodhattam volna, mert jó munkám volt, a férjem jól keresett, egy családi házban éltünk, sokat utaztunk és szórakoztunk – ugyanakkor nagyon hiányzott a közös gyermek. Évek óta hiába próbálkoztunk. Minden lehetséges vizsgálaton részt vettem már, a férjem viszont nem volt hajlandó magát megnézetni. Ő biztosan nem lehet terméketlen, mondta. Ha szembesítettem azzal, hogy neki is mindent meg kellene tennie a gyerek érdekében, az többször veszekedésbe fordult. Most is eszembe jutott a legutóbbi, az ő felesleges büszkeségéből kiinduló vitánk. Miért nem érti meg, hogy ez nekem mennyire fontos? Ilyenkor nagyon tudtam haragudni rá.
Megkerestem a táskámat, a kulcsaim, éppen indultam a kabátot felvenni, amikor kopogtattak.
Egy csapzott, láthatóan nagyon igyekvő fiú nyitotta ki bizonytalanul az ajtót. Nem sokat járhatott év közben előadásra, mert nem volt ismerős.
– Elnézést, van még itt valaki? Csak most tudtam ideérni, a mobiltelefonom lemerült, nem tudtam már szólni.
– Jó napot kívánok! Sajnos a vizsgaszabályzat értelmében már nem lettem volna köteles várni. A vizsgát már nem tudjuk ma lefolytatni, mert mindenki hazament az oktatók közül és még egy kollégának itt kellene lenni, ha csak egy diák marad. De a jövő héten még van időpont, kérem, jelentkezzen be akkorra!
– Nagyon szépen kérem, hogy levizsgázhassak! Nem baj, ha nincs itt egy ellenőrző tanár, bármilyen jegyet kapok, nem fogok sehol reklamálni. A jövő hétre már nem fér bele, több vizsgám van még! Most felkészültem és ha nem kapok lehetőséget, akkor valószínűleg nem tudom teljesíteni a félévet! Kérem szépen, önhibámon kívül, nagy volt a késés, csak mostanra tudtam ideérni.
Ránéztem a húsz év körüli fiatalemberre. Esetlennek, de szimpatikusnak tűnt. Megsajnáltam, hiszen jól emlékeztem még, hogyan viselkedtem volna én ugyanilyen helyzetben egyetemista koromban. A másik oktató csak azért lett volna fontos, hogy bármilyen esetleges konfliktust tanúsítani tudjon – de valahogy éreztem, hogy most ilyen probléma nem lesz.
– Rendben van, de remélem, hamar meggyőz arról, hogy megfelelően felkészült!
– Abban biztosan nem lesz hiány.
– Elhiszem, viszont az öltözéke nem arról árulkodik, hogy megadta volna a kellő tiszteletet! Amilyen ruhát visel, rendkívül igénytelen. Fehér színű öltönyben nem illik vizsgázni és ez a zöld nyakkendő, ráadásul sportcipőt vett fel!
Igen, ez nekem a halálom volt: sokszor hangsúlyoztam, hogyan illik megjelenni a vizsgán: a fiúknak fekete öltöny, elegáns cipő, fehér ing, sötét nyakkendő. A lányoknak kosztüm, legfeljebb néhány centivel a térd fölött érő szoknya, kivételesen elegáns nadrágkosztüm. Ki nem állhattam a miniszoknyás, a színes vagy fehér öltönyös hallgatókat. Nem lehet senki igénytelen egy ilyen alkalommal.
– Ne tessék haragudni, sajnos nem igazán értek hozzá. Amikor elindultam, otthon a nagy sietségben ezt találtam, azt gondoltam, jó lesz!
– Egyáltalán nem olyan, ahogy ilyenkor megjelenni illik! Ha ezt nem tanulja meg, mi lesz a munkájában? Legszívesebben le sem vizsgáztatnám!
– Megígérem, hogy oda fogok erre figyelni! Bár a tanárnő sem úgy öltözött, ahogy a vizsgáztatók szoktak.
Meglepődtem a szemtelenségen:
– Először is, Ön a vizsgázó! És természetesen, nem így vizsgáztattam – kinyitottam a szekrényt, rámutattam a vállfára akasztott kosztümre –, hanem az elvárható öltözetben. De mivel mindenki hazament és én is éppen indulni készültem, már átöltöztem. Azt pedig csak nem kívánhatja, hogy erre a néhány percre visszaöltözzek?
Ebben a pillanatban, nem tudom, mi szállt meg, el sem hittem, amit mondtam:
– De tudja mit? Ahogy látom, Ön szinte pontosan olyan alkatú, mint a férjem. Akinek itt van a szobában egy kifogástalan öltönye. Legalább megtanulhatja, milyen az elegáns viselet. Mosdjon meg, vegye fel, és akkor én is visszaveszem a vizsgáztató ruhámat. Ezzel megadjuk a kellő formalitást.
Láthatóan nagyon meglepődött.
– Itt, most?
– Van valami kifogása ez ellen?
– Nem, sőt! – hebegte zavartan.
Ismét kinyitottam a szekrényt, kivettem belőle a férjem öltönyét és felakasztottam a vállfát az egyik szék karfájára. Az öltöny egy egyetemi rendezvény után maradt valahogy itt: ez most nagyon jól jött.
– Úgy látom, éppen megfelelő. Öltözzön át, de természetesen mosdjon meg, mielőtt felveszi a megfelelő ruhát. Közben én is átöltözöm: szerencsére éppen most mosakodtam, nekem gyors lesz.
Mi történik most velem? Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Erősen a fiú szemébe néztem és nagyon lassan levettem a felsőm. Letettem a szék karfájára.
– Forduljak el? – kérdezte halkan.
– Nem kell – suttogtam, és elkezdtem kigombolni a blúz gombjait. Nagyon, nagyon lassan.
Ő is a szemembe nézett. Levette az öltöny felsőt, majd az annyira idegesítően rikító zöld nyakkendőt. Utána nekikezdett az ingje eltávolításához, bár nyugtalanul és kapkodóan.
Végül ott álltunk egymással szemben: rajtam felül a melltartó volt csak, rajta pedig egy atléta. Hosszasan bámult:
– Most megmosakodhatok?
– Igen, de úgy teljes, ha ahhoz először a nadrágot is leveszi. Fontos, hogy teljesen friss legyen, mielőtt átöltözik.
Zavartan gombolta ki a nadrágját. Eközben én, folyamatosan tartva a szemkontaktust, oldalról lehúztam a szoknyám cipzárját és rendkívüli lassúsággal megszabadultam ettől a ruhadarabtól is. Így most már csak a harisnya, a cipő, a melltartó és a bugyi maradt.

Nagyon meglepetten bámult, közben kibújt a cipőjéből és levette a nadrágját. Megfordult, elindult a mosdókagyló felé. Lopva odapillantottam: a férfiassága már igencsak meredezett.
– Csak nem akar atlétában mosakodni? És azt hiszem, a zokni sem illik az öltönyhöz. Ha már egyszer rendben akar lenni, tegye teljesen. Mint ahogy a harisnya sem illik az én ruhámhoz, én magam is átveszem.
Látszott rajta, hogy nem hiszi el, ami történik. Az atlétáját is áthúzta a fején, majd már talán nem is annyira félszegen a bal, utána a jobb zokniját is levette. Közben én minél sejtelmesebben kiléptem az egyik, majd a másik cipőmből. Leültem és megkezdtem kibogozni a lábamat a harisnyámból, igyekezve a végtelenségig fokozni a lassúságot.
Ez volt az a pont, amikor még mindent abba lehetett volna hagyni, mintha semmi másról nem lett volna szó, mint tényleg az alkalomhoz átöltözésről. De már nem akartam, hogy ennyiben maradjon.
Már csak az alsónadrág volt rajta. Kinyitotta a csapot, szappant vett a kezébe, lemosta a nyakát, a hónalját, a hátát, a lábát. Odaléptem és átnyújtottam egy törülközőt.
– Mi lenne, ha elkezdenénk a vizsgát? Tételt nem kell húzni, majd kérdezek.
Élveztem, hogy még mindig megjátszom a hivatalos alkalmat. És valóban elkezdtem a tananyagról kérdezni, valami egészen banálisat, amire válaszolt, majd ismét kérdeztem, ismét válaszolt, de alig jutott el a tudatomig, hogy miről beszélünk. Elébe léptem, a kezeim mintegy véletlenül a hasamat, majd a csipkén keresztül a melleimet kezdték simogatni. Ezután hátranyúltam, kikapcsoltam a melltartó csatját és az utolsó előtti ruhadarabom is leesett. A szabaddá váló melleim látványától érezhetően a lélegzete is elállt, de még mindig nem mert tenni semmit. Még közelebb és közelebb léptem hozzá.
Az arcára egy gyors puszit adtam, majd megfordultam, megfogtam a bugyim széleit és elkezdtem lehúzni magamról. A bokáimra engedtem, majd kiléptem belőle. Megfordultam.
– Remélem, nem csak én maradok meztelen!
Kissé elmosolyodva levette az egyetlen még rajta maradó ruhát. Amire számítottam: hímtagja mint a cövek, állt, alig bírt magával. De még igyekeztem játszani. Egymással szemben álltunk és még mindig kérdeztem és ő még mindig válaszolgatott. Közben magamat simogattam, nem engedve arra módot, hogy ő hozzám érjen. Az ujjaim először a nyakamat tapogatták végig, majd a melleimmel játszottak, végül a lábaim közé tévedtek. A szemébe nézve ujjazni kezdtem magam, egyre jobban zihálva. Végül hosszú percek múlva, amikor már kellően nedves lettem, megragadtam a vállát, lenyomtam az egyik székre. Egy rövid pillanat után ráültem és hagytam, hogy belém hatoljon.
Ekkor már tényleg vége lett minden beszédnek: a számat az ajkára tapasztottam, előre toltam a nyelvem, keresve az övét és miközben nyelveink hatalmas csatába lendültek, kezei a melleimet kezdték felfedezni és mind gyorsabban és gyorsabban mozgott bennem. A szék egy idő után nagyon kényelmetlenné vált, ezért hamarosan a szőnyegen folytattuk, ahol sokáig én maradtam felül. Kezeink közben hol a másik hajába túrtak, hol a másik hátát simogatták. Aztán már egyre inkább bevadultunk: a testünk mind öntudatlanabbul rángatózott, hol egyikünk, hol másikunk kerekedett felülre. Az arcát simogattam, a fenekét markolásztam, miközben ő sem maradt adós a kényeztetésemmel. A csókolózást egy időre abbahagytuk: először a mellbimbóimat kezdte szívogatni, utána én puszilgattam a nyakát, a mellkasát. Azután már teljesen egy ritmusra mozogtunk. Végül éreztem, hogy közel a vég – egyszerre nem tudta magát tovább tartani és belém élvezett. Néhány másodperc múlva nekem is hatalmas orgazmusom lett. Amilyent már talán nagyon régen éreztem.
Percekig maradtunk még egymás ölelésében. Végül hálás csókok kíséretében nagy nehezen el tudtuk egymást engedni. Kapkodva kerestük és vettük fel a ruháinkat.
– Azt hiszem, több vizsgán nem találkozunk. A közepes jegy megfelel? Még ha nem is közepes volt, ami itt történt.
Valami köszönetfélét habogott és igyekezett minél hamarabb távozni. Az ajtóban megállítottam. Röviden megcsókoltam.
– És minden köztünk fog maradni. Maradjon ez egy életre szóló élmény.
Soha többé nem ismétlődött meg. Néha összefutottunk, köszöntünk egymásnak, de a titkot örökre megtartottuk.