Vágyak a sötétben

Izzadt test feszül a bőrömnek. Fülem melletti lihegése az agyamig hatol, miközben merev férfiassága ütemesen jár hüvelyemben. Ki és be, egyre gyorsuló tempóban. Nekem is át kellene adnom magam a pillanatnak és csak élvezni a testét, ahogy ő teszi az enyémmel. De elmém messzire kalandozik. Szinte már kívülről látom magamat.

Egyáltalán, mit keresek én itt? És ki ez? Ki ez, aki rajtam fekszik? Ahogy belegondolok, igazából még csak a neve sem jut eszembe. Hol ismertem meg? A klubban? Vagy a folyosón futottam össze vele? Esetleg a menzán? Már nem is tudom. Mindegy is. Már egy ideje nem tartom számon az ilyen dolgokat. Mindegyik fickó egyforma végül is. Az arcok elmosódnak az emlékezetemben. Nem is törekszem arra, hogy megjegyezzem őket. Nem érdekel, kicsodák. Ha nem túl vonzó, az se nagy baj. Nem baj, amíg engem akar, még ha csak egy éjszakára is. Tulajdonképpen az elmúlt hónapokban többet aludtam férfival, mint egyedül. Nem számolom, hányan voltak és talán meg sem ismerném őket, ha ismét összefutnánk.

Pedig valahányszor találkozok egy újabbal, akinek ott a szemében valamiféle vágy irántam, mindig reménykedek, hogy talán majd ő. Talán majd ó képes lesz rá. Talán majd ő megszabadít. Odaadom magam, nem kell sokszor kérni, abban a reményben, hogy elmossa végre valaki az Ő emlékét. De nem érzek semmit, csak ürességet. Nem számít, hogy valaki mennyire nagy lepedőakrobata, nem számít, hogy nagy egy farka, vagy kicsi, vékony vagy vastag, gyengéden csinálja-e, vagy vadul, állatiasan, elölről teszi-e be, vagy hátulról. Lényegtelen. Az egyetlen, ami biztos, az az üresség és a sötétség, ami örök. A magány és a hideg. Mert hiába van bennem a férfiassága, én még akkor is egyedül vagyok, fényévekre mindenki mástól. A fal, ami körülvesz, nem omlik le. Nem enged át senkit. A testemet megkaphatják, de az igazi valómig nem juthat el soha senki, mindegy milyen mélyre hatol a hüvelyemben. Hogy akkor miért csinálom, ha nem is élvezem? Valójában tudom élvezni.

Igen, ha becsukom a szemem és elképzelem, hogy nem ennek a tudom is én kinek a bőrét érzem, nem ennek a fickónak a lehelete csiklandoz és nem ennek a zihálását hallom, nem ezt a testet érintem. Hanem az Övét. Ha elképzelem, hogy a nyelv, ami követelőzőn utat tör a számba, az övé, a haj, amibe túrok, az ő szőke hajzuhataga, amit mindig is annyira vágytam érinteni, szinte bizsergett bele az ujjam, ha láttam. Ha elképzelem, hogy az ő vágytól elfúló lihegését hallom, az ő puha bőrét érintem, az ő ajkai ízét érzem a számon. Igen, akkor még talán az orgazmusig is el tudok jutni. De csakis akkor. Különben az egész nem jelent semmit. Csak egy mechanikus tevékenység. Így viszont, a fantáziámat használva érzem, ahogy a kéj lassan átjárja a testem minden porcikáját. Nyögdécselni kezdek, ő pedig gyorsít a tempón. Férfiassága teljesen kitölt. Vadul beletúrok a hajába, csípőmet ösztönösen mozgatom az övével azonos ritmusban, miközben a hátát kezdem karmolgatni. Hallom a gyorsuló lélegzetvételén, hogy közel jár már a csúcshoz. De már én is. Agyamat lassan elborítja az orgazmus gyönyöre és a nevét sikítva élvezek el. Elhomályosult, kissé tompa elmével érzem, ahogy mozdul még bennem néhányat, aztán felnyög és belém engedi nedveit. Aztán egész testének súlyával rám borul. Mellkasa vadul emelkedik és süllyed, ahogy levegő után kapkod. Aztán lefordul rólam, morog valamit és az ágy másik oldalára fordulva, a takarót magára húzva szinte azonnal álomba is zuhan. Hallom egyenletes lélegzetvételét. Én pedig még mindig csak fekszem ott, meztelenül, a lábam között folydogáló spermával, és a plafont bámulom a fejem fölött. Így, hogy már nem érzem magamon egy férfitest súlyát, talán még elviselhetetlenebb a magány.

Fázom, de nincs kedvem megmozdulni a takaróért. Egyébként is mindegy. Egyedül úgyis mindig fázom. Ahogy lassan tisztul az elmém, újra felmerül bennem, vajon ki lehet ez a fickó, aki itt szuszog mellettem. Most, hogy újra tudok rendesen gondolkodni, fantáziámból visszatérve már csak egy idegen, aki semmit sem jelent. Egy büdös, izzadt test, ami itt fekszik velem egy ágyban. Ennyi. Mert ez a fickó nem ő. Olyan, mint ő, nincs. Más is biztosan tudja, amit ő. Talán jobban is. Mégsem találok nyugalmat. Az emléke még ennyi idő után is kísért. Úgyis, hogy tudom, ő valószínűleg már régen elfelejtett.

Újra és újra lejátszom agyamban a közös emlékeinket. Szinte már unásig ismerem mindegyiket. De nincs más. Nem jutott nekünk sok idő, mégis túl sok. Túl sok, hiszen ahhoz épp elég volt, hogy megmérgezze az egész hátralévő életemet. Utálom őt. Igen, amennyire csak utálni lehet egy embert. De kívánom. Veszettül. Minden férfiban csak őt keresem, csak őt akarom látni bennük. Ha valaki csak egy kicsit is hasonlít rá, már mindenképp meg akarom kapni. Általában sikerül is. Hogy rájöjjek, hogy nekem nem az a csávó kell. Ő kell. Nem más. Legalább egy éjszakára. Érezni akarom. Őt. A merev férfiasságát a lábam között. A csókja ízét. Az érintését a bőrömön. Látni akarom a vágytól ködös tekintetét, ahogy a szemembe néz. Az arcát, mikor egész testét átjárja a gyönyör. Hallani akarom a kéjes nyögéseit. Mindenét akarom. Nem számítana az se, ha csak használni akarna. Csak egy éjszakát, csak annyit. Nem kérnék többet.

De nekem ennyi se jár. Ő messze van. Mind testben, mind lélekben. Ha csak fele annyit gondolna rám, mint én őrá! Ha csak fele annyira akarna, mint én őt! De számára engem már elnyelt a feledés sötétje. A sötétség, ami lassan felemészt belülről. Mert én még mindig akarom. Akarom. Akarom…