A jutalomtábor – meleg szex

A tábor jutalomtábor jellegénél fogva elég vegyes összetételű volt, minden évfolyam képviseltette magát, s a nagy suli miatt is az ürgék fele sem ismerte egymást. Vagyis néhányan persze igen, de a többséget legfeljebb látásból lehetett beazonosítani. Az egyik elsőévesen már korábban is megakadt a szemem, ami először főleg annak volt betudható, hogy meglepően hasonlítottunk egymásra. Persze ő egy évvel fiatalabb kiadásban, s mi tagadás, összképében sokkal csinosabb is volt, mint jómagam. Barna haj, nagy, melegbarna szemek, a közepesnél s nálam valamivel alacsonyabb, arányos termet, de dacára annak, hogy nem a leggizdább kiszerelésű teste volt, valami párducszerű ruganyossággal és puhasággal mozgott; amit magam is megpróbáltam utánozni, nyilván a létező legsutább eredménnyel. S mindenekfelett olyan aranyos, huncut mosolya volt, ami már az óraközi szünetekben is messziről odavonzotta a tekintetet…
Óvatos visszafogottsággal örvendtem meg akkor, amikor kiderült, hogy a szálláson egy szobába kerülünk. Én is egy osztálytársammal álltam össze, és ő is hozta a sajátját, de mivel mind a „kisebbek” közé tartoztunk, így elég egyértelmű volt, hogy összemotyózunk az egyik négyágyasban a kollégiumban. Így legalább kimaradtunk a felsőbb évesek részeg tivornyáiból és a balhékból is, de nekem külön jutalom volt, hogy végre különösebb indok nélkül a közelében lehetek.
Első este persze már ment az ismerkedés, végiglátogattuk az ismerősök szobáit meg a lányokat, amíg a kísérő tanárok már az éjszaka közepén jóval túl meg nem elégelték, s le nem lőtték a dolgot, így mindenki visszahúzódhatott a saját körletébe. Mivel az ágyak emeletesek voltak, mi kétfelé osztályozódtunk, alulra kerültek az osztálytársak, s mi vele a két felső helyet foglaltuk el. Ha a szoba két szemközti falánál is, de legalább karnyújtásnyira egymástól. 🙂 A beszélgetés egyre akadozott, s már a hajnal is lassan ránk pirkadt, mire mindenki elcsendesedett.
A következő napokban elképzelhető, mennyire fent járhattam a fellegekben, s mennyire szenvedtem közben meglehetősen földi dolgoktól… Egész nap a strandon együtt voltunk, de persze sohasem kettesben, mindig a többi srác gyűrűjében. De legalább feltűnés nélkül és gátlástalanul lehetett tekintetet legeltetni, a nyáridő és a fürdőruhák aztán a legkevesebb részletet bízták már a fantáziára. Azóta is az egyik legszebb kép, amit őrzök, ahogy a vízből kijőve a finom ívű nyak alatt vékony lánca gyengéden a mellkasára simul, s ahogy az egyébként sem fakó bőr napról napra barnább formás vállain. Mondjuk a vele érkezett osztálytárs egy idő után szerintem levett valamit a dologból, néhány megnyilvánulásából, mintha féltékenységet is kiérezni véltem volna – de ez persze lehet, hogy csak a saját féltékenységem kivetítése volt; miért vele beszélget többet, miért nem velem, s ő miért érhet hozzá büntetlenül a vízben véghezvitt nagy akrobatamutatványok és vízicsaták közben…
Este viszont csak az enyém volt, ha az ágy oldalléce felett átlestem, addig nézhettem az utcai lámpák beszűrődő fényében tökéletes tiszta profilját, amíg csak jól esett. Azt hiszem, akadt olyan éjszaka is, amin tulajdonképpen végig ébren is maradtam, csak hogy nézhessem, hogy közelről hallgathassam a szuszogását.
Hamarosan egyre közelebb jött a jutalomhét vége, s ahogy a napok viharos gyorsasággal teltek, egyre nagyobb szorongással gondoltam arra, hogy ez az idilli állapot már nem tart sokáig, s lehet, hogy nem is adatik meg többé. Nem nagyon tudtam mit kezdeni az érzéssel, arra pedig, hogy egyszerűen kezdeményezzek, és így lendítsem tovább a dolgot a hazautazásunk utáni időre, gondolni ugyan mertem, de cselekedetté ezt sohasem merészeltem volna váltani. Azt biztosan tudtam, hogy ha visszatérünk, az otthoni körülmények közt már sokkal nehezebb lesz feltűnés nélkül bármihez is fogni. Nem, szó sem lehetett egyfajta coming out-ról, a nagy iskolai közösség előtt sosem mertem volna akkor felvállalni kettőnk ügyét: nem is szólva arról, ami a legsúlyosabb kérdés volt, hogy vajon tényleg „kettőnk ügye” ez, vagy csak az én problémám mert ő aztán nem érez semmi ilyesmit. Mindketten tapasztalatlanok voltunk, s ő még nálam is fiatalabb, meglehet hát, hogy a sok pozitív jelzések vett odaadó mosoly, az ugratások és a vétlen érintések nem egyebek tényleg pajtáskodásnál.
Alighanem ez az őrlődés vitt el odáig, hogy utolsó esténken már nem elégedtem meg a csendes szemlélő pozíciójával. Addig-addig csüggtem a félhomályban a nyári melegben a takaró alól kikandikáló térd és formás lábszár látványán, meg a párnán (ó, hogy cseréltem volna azzal a párnával!) csendesen nyugvó angyalarcon, amely felől szinte érezni véltem a kilélegzett édes levegőt; hogy kezem lassan magától indult vigasztalásomra. Nem volt új a gyakorlat, persze, hiszen már több év nagy rutinja vezetett az öröm e magányos formája felé, korán értem és sokat tanultam már magamról. De az, hogy így többekkel egy légtérben, szinte érintésnyi közelségben végzem megszokott mozdulataimat, valami elképesztő elektromos töltéssel ruházta fel a szituációt. Kezdetben lassan, félve, a mozdulatokra finoman suhogó takaró minden kis neszét lefojtva fogtam neki a műveletnek, s közben le nem vettem a szemem az akció tárgyáról s egyben egyetlen, alvó „szemtanújáról”. A takarót végül felgyűrtem az ágydeszkának, fedve ezzel ami fedhető, ha mégis buknám a dolgot legalább némileg takarjam a takargathatatlant.
Aki már átélt hasonlót, tudja: nincs az az óvatosság, amit meg nem tör az izgalom mindent elsöprő vihara, amint a hangulat forrósodik, s amikor a ritmus egyre közelebbi véget követel. A külvilág ilyenkor visszahúzódik, a véredények már a fülben is dörömbölnek, a légzés kihagy – s az ember óvatlanná válik, reszelős, nagy sóhajtással próbálja visszafogni a hangot, ami sokkal átütőbben kívánkozna elő, a mozdulatok kuszává válnak, a dolog lényege pedig sohasem volt ilyen szilárd, ilyen rugalmas, ilyen élő…
A művelet maradványait igyekeztem úgy egybeterelni, hogy reggelre kelve ne sok magyarázkodnivalóra adjanak okot, még ha a felszabaduló illatok előttünk, tapasztaltak előtt nem is hagyhattak kétséget az események lefolyása iránt. Épp itt tartottam, s a takaró rendezésénél, amikor a szomszéd ágyon egy nagyon is éber szusszanás hallatszott… egy olyan kis sóhajféle, olyan belenyugvó, olyan, mint aki a megfordulást fontolgatja, de még igyekszik úgy csinálni, mintha álmában tenné. Mozdulatlanná dermedtem, s talán ebből a dermedtségből ébredtem fel közvetlenül hajnal után.
Mintha csak néhány perc telt volna el, mint ahogy tényleg nem is ugrott sokat előre az óra magányos ügykezelésem óta. A kora nyári reggelben már a hajnali óra dacára fényben úszott a szoba, s a fehér plafont bámulva próbáltam rendezni a rendezhetetlen belső káoszt. Oldalra fordultam, s az láttam, hogy már ő is felébredt: feje ugyanúgy süpped a párnába mint éjjel, haja kócos kis boglyában, de a szeme, az a ragyogó gesztenye szempár már nyitva. És ahogy a kedves, ragyogó szempárba, és az üdvözült mosolyba néztem, döbbenetesen világossá vált, hogy az éjszakai neszek nem maradtak hatástalanok; amikor nyugvópontra kerülésem után szusszani hallottam, az nem volt véletlen – ébren volt, csak hamukált a kis dög! 🙂 Olyan gunyoros, kéjelgő vigyort kaptam jutalmul, ami immár félreérthetetlenné tette, csak hittem, hogy észrevétlen vagyok, s hogy tán azzal is tisztában van, mi váltotta ki éjszakai gerjedelmem. Lazán hanyatt feküdt, macskásan nyújtózva egyet ágyán, csupasz fél lábát kilógatta a takaró alól, majd felhúzta maga mellé, s hagyta hogy a vízszintesen beeső napsugarak még egy kicsit cirógassák felkelés előtt.
Nehéz volt hallani, ahogy a társak odalent ébredeznek, s nehéz volt az elpakolásra, meg a szoba körletrendjére összpontosítani, mikor olyan mágnes mozgott a közelemben, ami minden egyéb ingert és külső parancsot felülírt. Mélyeket lélegezve szedtem össze énem megmaradt darabjait, nem, nem méltóságot, vagy tartózkodást – világosan éreztem, hogy ebben az irányban a falak közül, amelyet magam köré építettem, egy ledőlt. S csak a jóisten a megmondhatója, ki jön be majd rajta.