Segítség! Az irodalom tanárnő egy kurva!

Nem szokásom elcsábítani a hallgatókat, különösképpen nem, mikor irodalmat adok elő. Csak-hát ott volt ez a lány, keresztbe tett lábakkal – mindjárt az elő sorban, nyitott jegyzetfüzettel -, és bevallom őszintén, pillantásom egyből őrá esett és innen már nincs visszakozz. Most mondhatnám, hogy a nagyjából huszonöt éve ragadott meg, vagy a hó tette, amitől a cambridge-iek melegségre vágynak, de őszintén szólva ezzel nem mondanék igazat.
Testének idomai és a szemei – de nem… inkább csak testének idomai -, valamint némi szórványos irodalmi ismeret, ami az egészet elindította.
A szexről tartottam előadást. És itt most ne riadjon meg a kedves olvasó. Ha valaki harminc éve tanulmányozza az irodalmat, annak már az agyában kezdődik a koitusz.
Azon a bizonyos péntek reggelen látszólag egy tucatnyi hallgatóhoz beszéltem, de igazából Ms. Carson combjainak címeztem mondanivalómat. Azoknak a sportos nylonharisnyáknak és a rövid szoknyának, mely nem éppen azt a célt szolgálta, hogy takarjon vagy melegítsen.
– Igazából – magyaráztam, miközben keresztbe tett lábait kiegyenesítette és térdei csupán résnyire voltak egymástól – a Sok hűhó semmiért műben a „hűhó” jelentheti akár a szexet is. Arra is van bizonyíték, hogy az I. Erzsébet korában élők számára a szó, hogy az a „valami ” eufemisztikus értelemben falloszt jelentett – folytattam tovább.
– Ebből kiindulva azt mondhatnám, hogy az a semmi ugyanúgy jelenthette a vaginát. És már el is jutottunk ehhez a… őszintén szólva Freud-i… értelmezéshez: Sok Szex egy Vagina Miatt!
A szokásos derültség hulláma futott végig a hallgatóságon. Ms. Carson kétértelmű pillantást vetett rám, és újfent keresztbe rakta lábait.
Ekkor történt az, ami teljesen magával ragadott – valamit megvillanni láttam a szoknya alatt. Egy apró, leheletvékony csipkét (könnyű, szűzies és mégis közönséges). Mindig is nagy hatással voltak rám a harisnyatartók. Izmaim megrándultak ott a pulpitus mögött.
Elképzeltem a leányzót, ahogy széttárulkozik ültében, nedvesen a csipke alatt; az árok, ahol a comb töve találkozik a szex bölcsőjével, oly meleg lehet, mint egy nyelves csók.
Miközben fészkelődve folytattam előadásomat, észrevettem, hogy minden hallgató jegyzetel, kivéve Ms. Carsont. És miközben néztem, egyre bizonyosabb lett számomra, hogy elemzői buzgólkodásuk közepette mind a tizenketten észrevették, amint Ms. Carsont fikszírozom. Ennek ellenére Ms. Carson mellének újabb rezdülése ismét magára vonta figyelmemet.
Most kérdezem Önöktől… maguk elküldték volna? Az a tejfehér bőr, azok a szénfekete, izzó szemek… nem, nem, dehogyis. Maga volt Desdemona.
Arra kértem, maradjon előadás után. Így is történt. Igyekeztem hivatalosnak mutatkozni, kezemben egy halom papírral, Ms. Carson pedig várt és figyelt. Azzal tisztában voltam adonisztikus izgalmamban, hogy annak esélye, miszerint ez a teremtés éppen énrám vágyna, őszintén szólva is igen csekély. Mégis kíváncsi lettem volna, milyen lenne, ha most azt mondaná:
– Megengedi, hogy megmutassam Önnek az én „semmi”-met?
Vagy tán nekem kéne megtenni az első lépést? Ez esetben túl nagy árat fizetnék a kudarcért.
Persze Ms. Carson semmi ilyet nem tett. Miközben odanyúltam, hogy letöröljem a táblát, hallottam magam mögött a lépteit. Fellépett a katedrára és oly közel jött hozzám, hogy éreztem leheletének menta illatát. Megfordultam. Ő a tábla felé hajolt, ami ott volt a pulpitustól balra. Pillantása most különösen sejtelmes volt.
– Észrevettem – kezdtem és közelebb léptem -, hogy maga nem jegyzetel.
Ms. Carson vállat vont és térdei szétnyíltak.
– Mert amit mondott, gusztustalan volt – felelte.
Ledöbbentem a megjegyzéstől.
– Tényleg így van – folytatta.
– A szexről tartott előadása egyszerűen… közönséges.
– Óh – feleltem és a markomba köhécseltem.
– Nos, Ms. Carson, ez bizony jellemző Shakespeare.
– Nyúljon oda – mondta most, és ha netán kétségeim támadtak volna afelől, miről beszél, még jobban széttárta két térdét és szeme csábosán nyílt tágra.
– Óh – feleltem lepillantva -, értem.
A nőies formák kétségkívül akkor jönnek ki a legjobban, mikor valaki hárfaként feszíti hátra gerincét, és a domborulatok – ha értik, mire gondolok – felkínálkoznak. Ms. Carson most épp ilyen testhelyzetben állt ott. Szempilláit lesunyta, combjait széttárta. Most már inkább volt pézsmaillata, semmint menta. Egyik kezével megragadta az enyémet, majd odahúzta magához, ujjaimat felfelé tolta.
(Hogy hova felfelé, azt inkább nem mondanám ki, mert kedves olvasó, tisztában vagyok a jó ízlés határaival). Kissé ügyetlenül köröztem ott, elbűvölve a meleg nedvességtől a csipke mögött. A hölgy felsóhajtott és fejét hátravetette, ez pedig arra inspirálta másik kezemet, hogy lehúztam a sliccem cipzárját.
Mea culpa! Az ő tenyerében csak egy facsemete voltam. És milyen durván – de őszintén – ragadott el a földről! Keményen ragadott meg, közben kigombolkozott, míg végül melle ott volt előttem szabadon. És én, a vén tökfilkó, csak nyomultam belé, kiáltoztam a combjai között, és kedves barátaim, szinte teljes átalakuláson mentem keresztül.
Az ő szökőkútja mosott engem tisztára és én ittam belőle!
Azt hiszem, a világ forgott velem. Ernyedten hajoltam a nyakába.
Azt hiszem, az ő hangját hallottam, amint azt nyögi:
– Még, még!
– Sajnálom, kedvesem – mormogtam -, attól tartok, teljesen kimerültem.
Most eltaszított magától, hogy megtántorodtam. Olyan pillantást vetett rám, mintha maga Jágó lett volna.
– Jelest akarok! – mondta végül a fogain át préselve a szavakat. Majd felsóhajtott és a szemét forgatta.
– Azt akarom, hogy jelest adjon!
Először nem is értettem, miről beszél, aztán az arcára pillantottam, mely elárulta szándékát. Láttam, hogy az osztályzatáról van szó.
– Bocsánat, kedvesem – és kezemmel elfedtem férfiasságomat.
– De aligha lehet szó kitűnő osztályzatról, ha nem jegyzetel.
Csak forgatta a szemét és újból kezdte.
– Talán betűzzem? – kérdezte és derékon ragadott.
– Adjon jelest a dolgozatomra, akkor talán megbocsátok és nem mondom el a dékánnak, hogy maga…
– Most lepillantott intim részeimre és hozzátette:
– Mondjuk úgy, huncutkodott.
– Hát, kedves olvasó, ez szíven ütött.
Ilyen tisztességtelen csapdát! Ilyen arcátlanságot!
– Nos, az a helyzet – mondtam méltóságomat visszanyerve, miután felhúztam a cipzáramat hogy amennyiben tényleg megérdemelné a jelest, úgy meg is adnám.
Most lecsúszott az asztalról, szeme szikrát szórt.
– Nos, akkor majd kiérdemlem – felelte hátraszegett fejjel.
– Megérdemlem a jelest, és ezt maga is tudja.
– És néztem, ahogy határozott léptekkel, ringó csípőkkel kivonul a teremből.
Többé nem jött el az előadásaimra, bár én gyakran elképzeltem, hogy ott ül, győzedelmesen, keresztbe tett lábakkal. És most attól félek, talán rosszul jellemeztem őt. Mit is mondhatnék? Higgyék el, igazi Desdemona volt. Talán újra le kellene írnom őt, jambusokban. És a maga módján feloldozott engem, mert a dolgozata tényleg jelest ért.
Barátaim, valami rendkívüli volt! Higgyék el nekem… mért hazudnék?


Vélemény, hozzászólás?

Figyelem, felnőtt tartalom! Ha még nem töltötted be a 18! évet, akkor hagyd el az oldalt!